udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1470 találat lapozás: 1-30 ... 931-960 | 961-990 | 991-1020 ... 1441-1470

Névmutató: Cabulea, Vasile

2011. december 10.

„Litteris et pietati sacrum”, avagy: már ezt is ellopják?
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat és még a Jóisten tudja, mi mindent. Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is.
Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot:
„Litteris et pietati sacrum”. Hát már ezt is? Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás, nemcsak a jobb létre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat?
Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
„Litteris et pietati sacrum” („A tudománynak és a kegyességnek szentélye”) – írták fel őseink a jelmondatot a Kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére, kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a Református Egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken, a Petőfi utcára néző újkollégium épületét. Ennek kapubejárata fölé szintén a „Litteris et pietati sacrum” jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A Kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen a 177/1948. sz. Hivatalos Közlönyben megjelent 176/1948. sz. államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona, teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva).
Az államosítás után, 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincai-ra változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették, az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a Kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története, dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet,amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét
a maga történetének beállítani,
és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet.
A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről. Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni.
Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görög keleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola, 1919. október 19-i létesítéssel). A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet.
Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze” (idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét”, (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harmichat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú Román Líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochentie Micu-Klein Líceummal. Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „In paralel cu liceul reformat funcţionau o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochentie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik.
A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává. De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni?
Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé?
Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. Magyar Fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. Román Líceumban tanultak? Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője.
A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen a valódi információkkal nem rendelkeznek.
Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az Egyetemi Könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai Líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy ez is légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak.
Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad ótaez az intézmény” (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) „minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincai-jal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen… Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól, elkövetett hamisításaikért.
Kolozsvári József
Szabadság (Kolozsvár)

2011. december 23.

Felveheti az iskola a városépítő nevét
Elfogadta tegnap, utolsó idei ülésén a marosvásárhelyi tanács, hogy a városépítő dr. Bernády György polgármestersége idején épült, mai 2. számú általános iskola a néhai városgazda nevét vegye fel. Az RMDSZ önkormányzati frakciója által kezdeményezett idevágó határozati javaslatot dr. Kolozsváry Zoltán üléselnök javaslatára az ülés napirendjének letárgyalása előtt, sürgősségi ügymenetben vitatták meg. A tervezetet Claudiu Maior alpolgármester indítványára kiegészítették úgy, hogy ezzel párhuzamosan egy másik tanintézet Emil Dandea néhai román polgármester nevét vegye majd fel, miután várhatóan az e városgazdáról elnevezett jelenlegi kémiai líceum a közeljövőben megszűnik. A határozat, melyet a testület egyhangúlag fogadott el, azt hagyja jóvá, hogy a 2-es iskolának a Dr. Bernády György Gimnáziummá való átnevezési folyamatát elkezdjék, tehát még korántsem jelenti a jó ideje komoly közéleti hullámokat kavaró civil névadási kezdeményezés révbe érését.
Az ülés előtt az önkormányzati testület és a városvezetés kántálókat is fogadott, immár hagyományosnak számít, hogy a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia vegyes kara köszönti a karácsonyi ünnepek alkalmából az önkormányzatot. A kórus Vasile Cazan, a kulturális intézmény igazgatója vezényletével román, magyar és angol nyelvű karácsonyi dalokat adott elő a városháza emeleti előcsarnokában.
(benedek)
Népújság (Marosvásárhely)

2012. január 20.

Kormányellenes tüntetések magyarellenes felhanggal Szatmárnémetiben
A lassan egy hete tartó, az egész országot behálózó tiltakozási megmozdulások Szatmárnémetibe is elértek: csütörtök délután az eddigi legnagyobb méretű tüntetésre került sor az Árpád utcában. Amint azt több erdélyi városban tapasztalhattuk, a tiltakozások sajnos nem maradtak magyarellenes megnyilvánulások nélkül.
Szatmárnémetiben vasárnap délután vonultak első alkalommal az utcára az emberek, szolidaritásukról biztosítva a bukaresti tüntetőket, szerda este pedig két, kis méretű megmozdulás történt, majd csütörtökön az USL szövetség felhívására már megközelítőleg félezer ember vonult ki ismét az Árpád (Vasile Lucaciu) utcán található zöld övezetre – egy különítmény Szatmárudvariból érkezett. A találkozási pont annál a szobornál volt, amelyet Valer Marian „vezér” nemzeti jelképnek titulált – pedig az anyafarkas motívum a római mitológiához kapcsolható.
Miközben a hangfalakból dübörgött a román himnusz, több tucat ember kezében lobogott a román zászló, a számtalan transzparens között egyik-másik magyarellenes megnyilvánulást sem nélkülözött. A „PDL – többet nem adtok el minket az RMDSZ-nek” kisebb méretű tábla nem csak méreteiben törpült el a történelemhamisítást megkísérlő hatalmas transzparenstől, amelyen a következő felirat állt. „Szatmár: 1944 – a román föld utolsó barázdája, amit felszabadítottunk a fasiszta-horthysta járom alól, 2012 – első román föld, amit felszabadítunk a PDL-RMDSZ járom alól”.
A szélsőjobboldali felhangok megjelenése sajnálatos módon nem egyedi jelenség. Kolozsváron RMDSZ-t pocskondiázó szöveget írtak ismeretlenek a nemrég felújított Mátyás-szobor talapzatára, míg a Ioan Bob utcán „Ki a magyarokkal az országból”, „Románia a románoké” és „Csibi Barna és a nemzete kapja be” feliratok jelentek meg egy falon.
A tüntetés szervezettségéről sok mindent elárul, hogy amikor megkérdeztük Mircea Govort, a Szatmár Megyei Tanács PSD-és alelnökét, hogy lesznek-e felszólalók is (a kikészített mikrofon alapján nem volt szükség Sherlock Holmes-i logikára), nem tudott válaszolni. Aztán Valer Marian szociáldemokrata szenátor konferansziéja mellett sorra jöttek a hangadók. Két ékes szóló fiatal „feláldozott nemzedéknek” nevezte kortársait, szerintük ugyanis minden fiatal elvágyódik Romániából, sőt Szatmárnémetiből.
Az éppen jelentős felújításon áteső kórház egykori igazgatónője, Paula Mare az egészségügyi reformot bírálta, míg Viorel Solschi egykori polgármester a tanügyi törvényt kifogásolta és Daniel Funeriu oktatási minisztert is a lemondásra felszólítottak közé avanzsálta. Sérelmezte többek között, hogy az előző kormány 38%-os fizetésemelésről rendelkezett, amit a jelenlegi kabinet nem csak hogy eltörölt, de 25%-al csökkentette a közalkalmazottak bérét. Az egykori polgármester tehát pont amiatt bírálta a kormányt, ami miatt a washingtoni székhelyű Nemzetközi Valutaalap megdicsérte és követendő példának nevezte Emil Boc kormányát.
A szónoklatok befejeztével a tüntetők a Rákóczi utca, a Kazinczy utca és a Szabadság-tér érintésével az Október 25. térre vonultak, miközben „Le Basescuval!”, „Le a kormánnyal!”, „Le Udreával!” rigmusokkal telt meg a város.
Velük tartott egy idős bácsi, akinek az A4 méretű tábláján a következő felirat állt: „Csendet akarunk!”. Kocsis Zoltán
szatmar.ro 
Erdély.ma

2012. február 3.

Itt van ez a helyzet...
Forradalom – Leonida naccsás’ úr szakasz
Magyarország nagyobb problémákkal küzd Romániánál: a gazdasági csőd szélén áll, és súlyos antidemokratikus elcsúszások miatt érik bírálatok. Az Európai Bizottság hármas kötelezettségszegési eljárást indított ellene, Orbán opponensei pedig szervezkedni kezdtek. Martin M. Simecka szlovák író és disszidens a prágai Respekt folyóiratban arról ír, hogy Szolidaritás néven (lengyel mintára) új politikai mozgalom jön létre egy katonatiszt vezetésével, aki kilépett a hadseregből, hogy az egyre népszerűbb szervezet élére álljon. A magyarok harminc százaléka a szegénységi küszöb alatt él, a gazdasági csőd veszélye miatt pedig egyre kevesebben hisznek a kormányfő nacionalista szlogenjeiben. Martin M. Simecka szerint Orbán egyelőre a helyzet magaslatán áll, de nem sokáig: „Ha meghajol a nemzetközi nyomás előtt, pozíciója a nemzet megkérdőjelezhetetlen vezéreként (amelyhez erősen ragaszkodik) meginog. Ha nem hajol meg, az országot a szakadék felé viszi, rá magára pedig lavinaszerű bukás vár. Most abban jár, hogy minél tovább fenntartsa a jelenlegi állapotot, a vihar előtti csendet.”
Budapesten százezren tüntettek Orbán Viktor mellett, Martonyi János külügyminiszter pedig azt nyilatkozta, hogy a kormány képes „tízszer több embert is kivinni az utcára”. Január másodikán, az ellenzék és a civil társadalom által szervezett demonstráción „csak” hetvenezren vettek részt. Ez azt jelentené, hogy Magyarországon kedvelik a hatalmat, és a dolgok jó irányba mennek? Nyilvánvalóan nem. Az utcai tiltakozások résztvevőinek a száma önmagában nem mérvadó egy ország problémáinak súlyosságát illetően, de nem is hanyagolható el teljesen. (…) Minálunk a hírtelevíziók hosszú kibicműsorokat és breaking newsokat „gyártanak” a „Románia utcára vonult” motívumra. Nagy szavak hangzanak el – forradalom, diktatúra, „forrong az ország” és egyebek –, hivatkoznak a valamikori „Egyetem tér szellemiségére”, sőt egyesek 89 decemberéhez hasonlítják a mostani történéseket. Miközben országszerte legfeljebb tízezer ember vonult utcára. Egyesek spontán módon, mások szervezetten. Az USL összejövetele sem tudott több embert megmozgatni. Mind a mozgósítás, mind a hatás tekintetében messze állunk Magyarországtól. És alaptalan a párhuzam az utóbbi hónapokban Olaszországban és Franciaországban végbement utcai megmozdulásokkal is, hiszen ott több százezer ember tiltakozott. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy miután a civil szféra hosszú időn át „aludt”, olyannyira, hogy a szakszervezetek a bérlevágások után sem tudtak tízezernél több embert utcára vinni, most több napon keresztül tüntetnek (a legtöbb nagyvárosban). Ez jó hír: az emberek megtalálták a hangjukat. Attól tartok, hogy ez az egyetlen örömhír a rossz hírek rengetegében. A legrosszabb mind közül, szerény ízlésem szerint, hogy a tiltakozók valójában lehangoló zűrzavart fejeznek ki. Belefáradtak a hazugságokba, az igazi reformok elmaradásába, a jelenlegi hatalom agresszív „stílusába” (…) a szegénységbe és a kilátástalanságba. Azt kiáltják, „Le Băsescuval” és „Le a kormánnyal”, idealista vagy kivitelezhetetlen javaslatok hangzanak el, amilyen a monarchia visszaállítása (noha a régi és új felmérések egyaránt azt mutatják, hogy a polgárok többsége köztársaságot akar). Technokrata kormányt kérnek – a téren és egyes blogokon és újságokban –, mintha a technokraták csak úgy előhúzhatnák a kalapjukból az általános jóléthez vezető megoldást. (Görögországnak és Itáliának technokrata kormánya van, mégis rosszabbul állnak nálunk a „szuverén adósság”, a gazdaság és a pénzügyek terén.) És úgy általában megcsömörlöttek a politikától („nem akarunk többé pártokat!”). Igaz, ami igaz, az emberek – nemcsak a kisszámú utcai tüntető – megelégelték ezt a fajta, az átmenetre jellemző politikát. A megoldás azonban csakis politikai lehet, nem másféle. A baj az, hogy most a politikusok nem tudnak másfajta politikát kínálni. (…) Az utóbbi napok utcai megmozdulásai pedig túlságosan vérszegények voltak ahhoz, hogy elültessék a félelmet a kormányzatban. A civil szervezetek nem tűnnek képesnek arra, hogy szervezőként lépjenek fel (…) még kevésbé arra, hogy az embereket az utcára vigyék. Igaz, hogy nagy az összetartás a (sokkal gyorsabb és kényelmesebb) közösségi oldalakon és a blogokon. Ha beleszámoljuk az online „civil résztvevőket” is, a tiltakozók tábora sokkal népesebb. (Ha rigorózusak akarnánk lenni, az online elégedetlenkedőkkel is számolnunk kellene: amennyiben a kormány be akarja vezetni az elektronikus szavazást, akkor számolnia kell az „online ellenzékkel” is.) (…) Miközben ezt a cikket írom (kedden), a Victoriei téren a szakszervezetek tüntetnek. Soványka tüntetés. Hazafias zene megy, Adrian Păunescut szavalnak, jelszavakat kiáltoznak. (...) Azon gondolkodom, vajon hogyan reagálna a hatalom, ha az utcán százezren tüntetnének, vagy többen. Hiába gondolkodom. Attól tartok, egyelőre a Leonida naccsás úr fázisnál tartunk: „Miţu, öltözz sietősen, és irány a forradalom!”
Mircea Vasilescu, Dilema Veche (Fordította: Sz.L.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. február 21.

Orvoshiány Erdélyben is
Az országos átlagnál is súlyosabban érinti Erdélyt a helyzet, többek között Hargita megyét az egészségügyi szakemberek külföldre távozása – tudtuk meg a Hargita Megyei Orvosi Kamara elnökétől. Dr. Pázmán Enikőt annak kapcsán kérdeztük, hogy az országos kamara adatai szerint az elmúlt öt évben több mint tízezer orvos hagyta el az országot a jobb megélhetés reményében.
Dr. Pázmán szerint Hargita megyében az elmúlt négy évben húszan kérték a kamarától a külföldi munkavállaláshoz szükséges szakmai igazolást, közülük végül 17-en hagyták el Romániát.
A kamaraelnök szerint legtöbben a közismert megélhetési okokból döntöttek a kivándorlás mellett, de akadt olyan székelyföldi is, aki a szakmai előmenetel nehézsége miatt távozott. „Egyik kollégám például tíz év régiség ellenére sem kapta meg a szakorvosi minősítést, mert nem végezte el a rezidensképzőt, ám ott, ahová végül kitelepedett, minden nehézség nélkül megkapta a diplomát az eddigi gyakorlata alapján” – magyarázta dr. Pázmán. A Nyugaton szerencsét próbálóktól kapott visszajelzések alapján kijelenthető: bár külföldön is keményen kell dolgozni, a teljesítményt értékelik, és kiszámítható életpályával díjazzák – tette hozzá.
Tüdőgyógyászt, vesegyógyászt, onkológust csak nagyítóval találni a székely megyékben
Dr. Tar Gyöngyi, a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője elmondta: a szakemberhiány a családorvosok körében nem jelent gondot, viszont sürgősségi orvost, szülészorvost, intenzíves szakorvost, tüdőgyógyászt, vesegyógyászt, onkológust csak nagyítóval találni a megyében. Tájékoztatása szerint a kisebb kórházaknál tapasztalható munkaerőhiányban a rezidensképzés központosítása is komoly szerepet játszik. Mivel a kezdő orvosok csak a nagyobb egyetemi központokat ismerik, azt gondolják, hogy máshol már nem lehet érvényesülni, továbbfejlődni. „Románia sajnos duplán veszít az orvosok elvándorlásával: nemcsak a külföldre távozó szakemberek azonnali hiányával kell szembesülnie, hanem egy következő orvosnemzedék kinevelése is rengeteg időbe és pénzbe kerül” – fejtette ki Tar.
Nem tudják pótolni a nyugdíjasokat
Hargita megyétől eltérően Kovászna megyében éppen a családorvosi rendszerben okoz gondot az utánpótlás hiánya, mivel a praxisok betöltői közül sokan állnak nyugdíjazás előtt, viszont a kivándorlás nem kifejezetten jelentős. Bár az elmúlt esztendőben az 560 háromszéki orvosból 14-en jelezték kivándorlási szándékukat, végül mindössze hárman hagyták el az országot – tájékoztatta lapunkat Ágoston László, a Kovászna Megyei Egészségügyi Igazgatóság vezetője. Ezzel szemben Kerekes Jenő, a Kovászna Megyei Orvosi Kamara elnöke hét külföldre távozó orvosról tud, ám szintén úgy véli, nem kétségbeejtő a helyzet. „Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora a kísértés: Háromszéken egy rezidens orvos bére alig 800 lej, ezzel szemben külföldön ugyanazért a munkáért 2500 és 5000 euró közti fizetést biztosítanak” – figyelmeztetett.
Négyszáz, bizony, dalolva menne
Marosvásárhelyen, a megyei sürgősségi kórházban több mint 500 állás betöltetlen a létszámstop miatt, ugyanakkor egyre többen kérik a külföldi munkavállaláshoz szükséges iratokat, jóváhagyásokat – ismertette a helyzetet Lavinia Cosma, a kórház szóvivője. Maros megyében másfél év alatt közel 400 orvos és ugyanennyi szakápoló, gyógyszerész és asszisztens kérvényezte a nyugati munkakereséshez szükséges dokumentációt. A legnagyobb szakemberhiánnyal az idegsebészeten, a szülészeten és a szívsebészeten küzdenek.
Barabás Angéla hat éve végzett, általános orvosként próbált elhelyezkedni, de csak Marosvásárhelytől távoli faluban kapott volna állást egy családorvosi rendelőben. „Vagy ott kellett volna albérletet találnom, vagy naponta ingáznom. Annyi pénzt pedig nem kaptam volna, hogy bármelyik változat mellett is kecsegtető legyen a munkahely” – magyarázta a fiatal orvos, aki végül úgy döntött, Magyarországon próbál szerencsét. „Ott is vidéken dolgozom, egy kisváros kórházában, de lakást biztosítanak számomra, és az itthoninál nagyobb kezdő fizetést” – indokolta döntését. A frissen végzett orvosok közül leginkább azoknak van esélyük a külföldi munkára, akik idegen nyelveket beszélnek. „Én is és a barátom is elvégeztük az általános orvosi kart, mindketten beszélünk angolul és németül, így aztán eleve valahol ezeken a nyelvterületeken próbálkozunk” – ismertette terveit Kelemen Kata, aki elárulja azt is, hogy már az egyetem alatt tudatosan készültek arra, hogy itt megszerzett tudásukat külföldön kamatoztatják.
Ötvenhatezer aktív orvos van Romániában
Jelenleg 56 ezer aktív orvos szerepel a Romániai Orvosi Kamara nyilvántartásában, közülük 13 ezren rezidensként, kétezren pedig nyugdíjasként dolgoznak. A kamara elnöke, Vasile Astărăstoaie szerint a szakemberek számának csökkenése több okra vezethető vissza: egyrészt sokan hagyták el az országot az itthoni alacsony kereseti lehetőségek miatt, másrészt a kormány 2010-ben, a válságcsökkentő intézkedések keretében, leállította a megüresedett állások betöltését, így 45 ezer praxis orvos nélkül maradt. Ritli László egészségügyi miniszter a hétvégén bejelentette: az idei első félévben az állások egyharmadát a kormány törvénymódosítással felszabadítja a felvételi tilalom alól.
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. február 21.

Történelem-adásvétel
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a román–magyar megbékélésnek.
A Basta generális által vezetett császáriak (18 ezer katona) és az erdélyi nemesség közötti szövetség csupán azzal magyarázható, hogy a Habsburgok megpróbáltak rendet teremteni Erdélyben, ellenőrzésük alatt akarták tartani ezt a provinciát (valamint azt, hogy ne mondjon le a törökök elleni harcról, s hogy ne közeledjék Lengyelországhoz). Ezt bizonyítja az, hogy – amikor az erdélyi országgyűlés (a Diéta), megszegve a császárnak tett esküjét, Tordán harmadszor is Erdély trónjára ülteti Báthori Zsigmondot, Lengyelország pedig növeli befolyását Moldvában, ahol visszaülteti a trónra Ieremia Movilát, és Havasalföldön 1600 és 1601 telén fejedelemmé teszi Simion Movilát – rehabilitálják Mihai Viteazult, helyreállítják a kapcsolatait II. Rudolffal Bécsben és Prágában 100 ezer tallér katonai támogatást nyújtanak neki, valamint Zilah közelében, Goroszlónál 1601. augusztus 3-án közösen győzelmet aratnak Báthori Zsigmond fölött. De Mihai meggyilkolása, amire 1601. Augusztus 19-én került sor Aranyosgyéresen, csupán csak Basta generális „egyéni ambíciójával” indokolható, a gyűlöletté fokozott rivalitással, nem pedig „a császári udvar magatartásával”, illetve „a császár céljaival”.
Ezért számunkra hamisnak tűnik az ilyen szónoklat: „Mihai tragikus alakja meghatározóan befolyásolta a román történelmet, az ő átfogó elképzelése és bátor tette modellt állított és korszakot nyitott”, illetve az, hogy „Mihai Vitezul legendás alakja (Tisztára legendás! – a szerző megjegyzése) őrködik a középkori világ távoli végein és a modern román társadalom kora hajnalán, mint az egész történelmünkön átvonuló, soha ki nem alvó egyesülési és szabadságvágy megtestesülése.”
Amint várható volt, a XVII. századról szóló leckékben még inkább felerősítik az egyesülésről, a függetlenségről és a törökellenes harcról alkotott mítoszokat. A XI. osztályos tankönyvben a lecke címe: „Mihai Viteazul politikai öröksége”; a VII. osztályosokéban pedig így lezdődik a lecke: „A Román Országok történelme a XVII. században és a XVIII. század elején a Mihai Viteazul uralkodásával létrejött megvalósítások: a függetlenség visszaszerzése, a pasalikká válás veszélyének megszüntetése és az először létrehozott egyesülés jegyében folyt.”
Megint megfeledkeznek a Magyarország királyával (ez esetben a német-római császárral), illetve az erdélyi fejedelemmel szembeni alárendeltségről, vazallusi viszonyról, vagy pedig a fogalmazásmóddal kendőzik azt. Például azt állítják, hogy „Radu Şerban havasalföldi uralkodása első felében a Mihai Viteazultól örökölt teljes függetlenség jegyében történt (1602—1605), amikor II. Rudolf császár pártfogoltja volt, előbb a császár ültette Şerbant a trónra (1603. december 10-én), még mielőtt a szultán is megtette volna (1605 áprilisában)”. Miféle függetlenségről beszélhetünk azután, hogy az említett urakodót beiktatta valaki, és hűbérúra volt neki?!
Meg kell jegyeznünk, hogy Radu Şerban szövetségi szerződéssel hűséget esküdött több erdélyi fejedelemnek is: 1605-ben Bocskai Istvánnak, 1607-ben Rákóczi Zsigmondnak és 1608-ban Báthori Gábornak. Utóbbi 1608-ban hábérura lett Constantin Movilának is, Moldva uralkodójának. De 1611 februárjában Báthori Gábor mindkét vazallusa hűbéresi szerződést kötött II. Mátyás főherceggel, Magyarország királyával kölcsönös katonai támogatás érdekében, ugyanis Báthori Gábor 1611-ben lerohanta Havasalföldet. A tankönyvszerzők viszont úgy állítják be Radu Şerbant, mint aki „1603-ban, majd pedig 1611-ben az országegyesítő helyzetében volt”.
A Bethlen Gábor (1613—1629) fennhatóságát sem ismerik el Havasalföld fölött, jóllehet megemlítik azt, hogy 1617-ben a bojárok Lupu Mehedinţeanu pohárnok vezetésével fellázadtak, és ehhez támogatásban részesültek, továbbá azt a „Habsburg javaslatot” is, amely – „egy »dák királyság« létrehozására vonatkozott, aminek keretében helyet talált volna mindhárom Román Ország – megvalósítatlanul maradt terv volt”. De szót sem ejtenek a Gavril Movilával 1619-ben kötött szerződésről. Gavril Movilă 1618 és 1620 között Havasalföld vajdája volt.
Hasonlóképpen járnak el I. Rákóczi György (1630–1648) esetében is. Jóllehet részletesen bemutatják a bojárok ellenzéki magatartását Leon Tomşa vajdával (1630– 1632) szemben, valamint azt is, hogy 1632-ben hogyan iktatták be a brâncoveni-i Matei agát Havasalföld vajdájaként, I. Rákóczi György tetteit elhallgatják, és úgy tesznek akkor is, amikor II. Rákóczi György (1648– 1660) szerepéről kellene szólniuk.
Sem „a Matei Basarab uralkodása idején 1635-ben, 1636-ban, 1638-ban, 1640-ben, 1647-ben, 1650-ben és 1651-ben Erdély és Havasalföld között megkötött hét szerződés”, sem pedig „a Vasile Lupu idején 1638-ban és 1646-ban Moldvával megkötött két szerződés” nem tekinthető elegendőnek arra, hogy az erdélyi fejedelmek fennhatóságát bizonyítsa. Pedig néhány előírást is idéznek belőlük: Mateinak évente 5000 forintot kellett fizetnie (1635), Vasile Lupu számára megtiltották, hogy I. Rákóczi György tudta és jóváhagyása nélkül katonai akciót folytasson Matei Basarab ellen (1638), különben Matei Basarab ebben az évben tett hűségesküt I. Rákóczi Györgynek – immár harmadszor. Egyébként a XI.-es történelemkönyv is megemlíti, hogy Vasile Lupu 1648 után megszegte a szövetségi szerződéseket, és ismételten megtámadta Matei Basarabot (áthágva ezáltal az 1646-ban kötött jó szomszédi megállapodást is), 1650-ben I. Rákóczi György és Matei Basarab felújította a régi szövetségi szerződéseket, sőt 1651-ben külön megállapodást kötött: véd és dacszövetséget minden ellenséggel szemben, és „Havasalföld uralkodója nem késlekedik felhasználni ezt a megállapodást arra, hogy a Vasile Lupuval szembeni konfliktust eldöntse (1653 májusában)”. A tankönyvszerzők azonban egyszer csak „elszólják magukat”. Feltételezvén azt, hogy II. Rákóczi György részt vett a seimenek felkelésének elfojtásában (1654– 1655-ben), kijelentik: „Constantin Şerban megmentette a trónját, egy újabb szerződés árán”, amit egy „hűségi szerződés” követett (1656 januárjában), ugyanakkor megemlítik azt is, hogy ennek a szerződésnek a szövegébe „belefoglaltak olyan cikkelyeket is, amelyeket elődje sohasem fogadott volna el” (jóllehet az évi 2500 arany fizetéséről megegyeztek már 1635-ben, és hogy az erdélyi fejedelem barátai közül válasszák a tisztségviselő bojárokat, az sem újdonság – lásd az 1631-ben kötött szerződést).
A Constantin Şerban uralmát követő időszak tárgyalásakor visszatérnek a vazallusság tagadásához. Így azt állítják: „a II. Rákóczi György és III. Mihnea között létrejött szövetségi és örökös barátsági szerződésben, amelyet Nicolae Iorga kizárólag katonai szerződésnek minősített, az adott körülmények között a kapcsolatok teljes mértékben paritásosak voltak, amilyenekre Matei és Constantin a maga korában hiába törekedett, amikor a szomszédban az uralkodó összetartó arisztokráciára számíthatott és erős hadsereggel rendelkezett”.
A XVII. század végén, a Habsburgok törökellenes offenzívája közepette újabb szövetségi szerződések születtek. 1685-ben Şerban Cantacuzino (1678–1688) és Apafi Mihály (1661–1690) „védelmi szövetséget” kötött, s úgy tűnt, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak elődei is, a felettes helyzetében volt. Miután Apafi fejedelem és az erdélyi „rendek” (a Diétát alkotó főurak) behódolnak I. Lipót Habsburg császárnak, s kötelezik magukat, hogy évente 700 ezer forintot fizetnek annak fejében, hogy megtarthatják az ország hagyományos autonómiáját, a kiváltságaikat, és védelmet nyernek a törökökkel szemben (1686–1688), Şerban Cantacuzino havasalföldi vajda is hódoltsági szerződést köt a Habsburgokkal, amelyben „elismerik családjának örökléses uralmát és birodalmi bárói rangját”. A havasalföldi küldöttséget Iordache Cantacuzino vezette, aki 1688 októberében indult Bécsbe, azzal a céllal, hogy aláírja a fenti szerződést, s 1689 januárjában alá is írta; miután Şerban Cantacuzino meghalt, és Constantin Brâncoveanu foglalta el a trónt. Ebben a szerződésben benne volt „a Habsburgok iránti hűségeskü”. A tankönyvek gyakorlatilag tagadják ennek a dokumentumnak a létét; előbb azt állítják, hogy „Brâncoveanu visszahívta az elődje által Bécsbe küldött delegációt”, majd azt állítják: „Újabb tárgyalásokat követően, 1689-ben szerződést írtak alá a Habsburgokkal, amely elismeri Havasalföld személyiségét, de a formális behódolását is”.
A Brâncoveanu és a Habsburgok közötti 1690-es konfliktust a császári terjeszkedési érdekeknek tulajdonítják, s nem pedig annak, hogy a román vajda nem teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit. S a szerzők mellőzve bármi magyarázatot, azt írják: „a szerződést nem lehetett alkalmazni”. Valójában Brâncoveanu Thököly Imrét támogatta katonailag is, a kurucok fejét, akit a törökök segítettek abban, hogy kiűzze az osztrákokat Erdélyből. 1690-ben Brassó mellett, Zernyesten Brâncoveanu a törökök, tatárok, moldvaiak (Constantin Cantemir jelentős katonai alakulatot küldött) és a kurucok oldalán harcolt, és győztek, de ez nem bizonyult tartós sikernek, a Habsburgok ugyanis rövid idő alatt újra elfoglalták Erdélyt. Hasonlóan balszerencsésnek állítják be Constantin Cantemir (1685–1693) moldvai vajda próbálkozását is. Ő azért, hogy „Lengyelország terjeszkedési akcióit meghiúsítsa”, „1690-ben Szebenben titkos szerződést kötött a Habsburgokkal, amely gyakorlatilag eredménytelen volt” (ugyanabból az okból, mint a Brâncoveanu által aláírt szerződés).
A két szerződés közötti hasonlóság – hűségeskü, az uralkodó család örökléses uralmának elismerése, nemesi cím – a moldvai uralkodó fia, Dimitrie [Dimitrie Cantemir, Moldva későbbi uralkodója] grófi címet kapott –, s feltehetőleg a törökök elleni katonai együttműködés Ausztria valóságos szándékairól tanúskodik: előszedte az Anjou-terveket.
Ugyanakkor ha tekintetbe vesszük a Cantemirek és a Brâncoveanuk közötti konfliktust, s nem utolsósorban azt, hogy Constantin Brâncoveanu mennyire változékony politikát folytatott, akkor jobban megértjük az 1690-es eseményeket; s ha hozzászámítjuk azt, hogy a Porta és Franciaország támogatta a Habsburg-uralom ellen fellázadt erdélyi nemességet, sőt fejedelmi székbe juttatta és 1690 júniusától októberéig ott tartotta Thököly Imrét, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Habsburgok törökellenes terve nem volt teljes mértékben sikeres.
Azt is megemlítenénk, hogy a tankönyv szűkszavúan kezel bizonyos dolgokat. Megelégszik azzal, hogy bejelenti: „1694-ben Constantin Duca (1693–1695) megújította a [Moldva és a Habsburgok közötti] szerződést”, néha pedig bizarrul, mondhatni kétértelműen fogalmaz: „1695-ben megerősítették a vajdának adományozott címet, azt, hogy a Német-római Szent Birodalom hercege. Brâncoveanu mindenáron megpróbálta elkerülni az ország hadszíntérré válását, vagy azt, hogy a Habsburg Birodalom részévé tegyék.”
Viszont hiányzik a képből a brâncoveanui külpolitika kétkulacsossága. Vagyis jóllehet Brâncoveanu 1703 és 1711 között [a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején] a Porta politikáját szolgálta Erdélyben, ellátta a kurucokat és menedéket nyújtott nekik (Pintea Vitéz csupán egyike volt a számos bihari és máramarosi román csapat vezetőinek, akik Rákóczi Ferenc magyar kurucainak oldalán harcoltak az osztrák uralom ellen), VI. Károly Habsburg császár mégis 1713-ra és 1714-re vonatkozóan megújította a havasalföldi vajda számára a menedékjogot, megengedte, hogy török veszély esetén családjával együtt Erdélybe meneküljön, valamint azt, hogy ott a birtokait újabb vásárlásokkal gyarapítsa; az 1701-ben kibocsátott császári oklevél alapján tehette ezt; valamint Bécs belegyezésével házat és birtokot vásárolhatott Brassó, Fogaras, Vajdahunyad vidékén. A Brassó közelében lévő Felsőszombatfalva már a tulajdonában volt, Preda Brâncoveanu országbírótól örökölte, akinek I. Rákóczi György özvegye adta zálogba, II. Rákóczi György pedig megerősítette a zálogbaadást. (Azok között a javak között, amelyekért Brâncoveanut a törökök megkínozták és lemészárolták, számos ingatlan volt – 172 havasalföldi birtok és 7 erdélyi birtok, együttes értékük 2 millió piaszter –, továbbá, marhacsordák, ékszerek, rengeteg pénz – a bécsi bankokban 244 884 forint, a velencei bankokban 196 498 dukát –, ami bőven kamatozott. Brassóban amellett, hogy több házat és telket birtokolt, sok pénze volt elhelyezve az ottani bankokban.) (Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. február 27.

EMNP: rendőrségről az urnák elé
A tavaly szeptemberben hivatalosan bejegyzett, alakuló kongresszusát a hétvégén megszervező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aláírásgyűjtői ellen jelenleg is rendőrségi vizsgálat folyik. A büntetőjogi eljárás a bejegyzéssel kapcsolatos jogi procedúrával párhuzamosan indult be, miután a sajtóban bizonyítékok jelentek meg arról, hogy a támogatók névsorát tartalmazó aláírási listák hamisak.
A tavaly szeptemberben hivatalosan bejegyzett, alakuló kongresszusát a hétvégén megszervező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aláírásgyűjtői ellen jelenleg is rendőrségi vizsgálat folyik: az illető személyeket azzal gyanúsítják, hogy szignókat hamisítottak rá a gyűjtőívekre a párt bejegyeztetése érdekében. Mint arról a sajtó tavaly decemberben beszámolt, az egyik ilyen vizsgálatot a Hunyad megyei rendőrség folytatja, három kolozsvári és három dévai személy – az EMNP aláírásgyűjtő önkéntesei – ellen. A „Tőkés-pártként” emlegetett politikai alakulat illetékesei szerint a rendőrségi eljárás „politikai színjáték”, amely „az aláírásgyűjtők megfélemlítését és az aláírók elbizonytalanítását” szolgálja. Szász Péter, az EMNP kezdeményező bizottságának tagja – az egyik gyanúsított – akkor elmondta: tudomása szerint a rendőrség mind a 812 aláírót felkeresi és kikérdezi az aláírás körülményeiről. A grafológusi verdiktum
A büntetőjogi eljárás egyébként a bejegyzéssel kapcsolatos jogi procedúrával párhuzamosan indult be, miután a sajtóban bizonyítékok jelentek meg arról, hogy az EMNP támogatóinak névsorát tartalmazó aláírási listák hitelessége megkérdőjelezhető. A dossziéban megfogalmazott vád – amely ismeretlen elkövetők ellen szól – okirat-hamisításra és hamis iratokkal való visszaélésre vonatkozik. Az okirat-hamisítás gyanúját az Új Magyar Szó és a Jurnalul Naţional tényfeltáró cikksorozata támasztja alá. A két központi napilap által felkért írásszakértők megállapították: az EMNP-nek a Bukaresti Törvényszékre idén májusban benyújtott aláíráslistái ezrével tartalmaznak hamis aláírásokat. A vâlceai román rendőraltiszt esete a „Tőkés-párttal”
Emellett beigazolódott az ankétot lefolytató két újságíró másik gyanúja is, miszerint nemcsak az aláírások hamisak, hanem a bukaresti és az Erdélyen kívüli megyék támogatói listáin szereplő nevek is légből kapottak. Erre az a bukaresti terepszemle engedett következtetni, amelynek során az újságírók kiszálltak szúrópróba-szerűen kiválasztott lakcímekre, és melynek nyomán a két lap szerkesztőségébe érkezett, majd az újságírók által a törvényszéken leellenőrzött aláíráslista-másolatokon szereplő személyek létezése is kérdésessé vált. Ezenfelül ismertettük Mircea Vasile Ion Râmnicu Vâlcea-i rendőraltiszt esetét, akinek neve tudta és beleegyezése nélkül került fel az Erdélyi Magyar Néppárt Vâlcea megyei támogatólistáira. Az ő esetében a nevével való visszaélés, személyi adatainak illetéktelen felhasználása és aláírásának meghamisítása egyéb jogi problémákat is felvet, ugyanis a rendőrök jogállását szabályozó törvény számukra nem teszi lehetővé politikai párt támogatását, annak soraiba való belépést.
Az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez szükséges listákon szereplő aláírások meghamisításával kapcsolatos bűnvádi dossziét a bukaresti törvényszéki ügyészség továbbította a 3. kerületi ügyészségre, azzal az indokkal, hogy a Bukaresti Törvényszék a főváros 3. kerületi bűnüldözési szerveinek kompetenciájába tartozik. A harmadik kerületi ügyészség a rendőrségnek továbbította az ügyet. Érvényteleníthető a bejegyzés
Mint jogi szakértők lapunknak korábban megerősítették: amennyiben az ügyészségi vizsgálat vádemeléssel zárul, és végleges bírósági határozat mondja ki az aláíráshamisítás és hamis aláírásokkal való visszaélés tényét, a polgári perrendtartás törvénykönyve 322. cikkelyének 4. pontja szerint a párt bejegyzéséről szóló táblabírósági határozat érvényteleníthető, lévén, hogy hamisnak nyilvánított okiratok alapján született meg.
S. M. L.
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. március 2.

Aradi újságírók lexikona
Nem panaszkodhat az aradi sajtó, hogy a krónikások elhanyagolták: az utóbbi két évben három könyv is megjelent történetéről, munkatársairól. (Ha Ujj János kicsit régebbi, az aradi magyar kulturális sajtóról szóló könyvét is ide soroljuk, a szám tovább növekszik.)
2010-ben adta ki Emil Şimăndan a Dicţionariul presei arădene (Az aradi sajtó lexikona) c. kötetet, tavaly jelent meg Puskel Péter könyve az aradi magyar sajtó másfél évszázadáról, most pedig egy újabb könyv, a Dicţionarul jurnaliştilor arădeni (Aradi újságírók lexikona) látott napvilágot ugyancsak Şimăndan Emil neve és a Ioan Slavici Alapítvány égisze alatt.
A szerző-szerkesztő a 455 oldalas, igen jó nyomdai kivitelű, keménykötéses, az aradi Gutenberg Univers Kiadó gondozásában kiadott, az Arad Megyei Kulturális Központ, a Ioan Slavici Alapítvány, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem, az ASTRA Cégcsoport Személyvagongyára és a Simion Radu család pénzügyi támogatásával megjelent könyv előszavában hangsúlyozza: a mű „kizárólag személyes kezdeményezésére” jött létre. Nem volt tehát megrendelő, „felsőbb sugallat”, a szerző ambíciója volt e kötet, amely eredetileg sokkal merészebb álmokat dédelgetett: a teljes aradi (helyi és regionális) sajtó valamennyi munkatársát felvonultatta volna. Ám igazat kell neki adnunk: egy ekkora munkához se anyagi fedezet, se megfelelő újságkollekciók, se a régi újságírók életrajzára, pályájára vonatkozó adatok nincsenek. Emberi kapacitás se, teszem hozzá. Csak egy apróság: a szerző(k)nek minden olyan nyelvet beszélniük kellene, amelyeken az aradi sajtótermékek az idők során megjelentek, különben minden kísérlet eleve (legalább részleges) kudarcra ítéltetne. Okosabb volt tehát korban kevesebbet markolni, s a hozzánk közelebb álló időket választani. Bár ez sem garancia a teljességre. Szerző az előszóban mentegeti magát, tudatában lévén annak, hogy számos, az utóbbi néhány évben elhunyt újságíró is kimaradt (némelyekkel együtt dolgozott – szerk. megj.): nem sikerült hozzátartozóktól sem beszerezni a rájuk vonatkozó adatokat. A 13 felsorolt névhez kapásból hozzátehetnék még egy tucatot, amelyek megfelelnek a szereplésre felállított kritériumoknak (bár meglehet, hogy nem akartak a könyvben szerepelni). Hiába keresünk akár egyetlen német nevű-anyanyelvű zsurnalisztát, ami azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy Aradon nem volt az utóbbi jó fél évszázadban – állandó alkalmazott vagy bedolgozó – német újságíró. Lehet, hogy nem mindenki ért majd egyet az egyes újságíróknak szánt terjedelemmel, hallottam már véleményt, hogy X miért került bele stb.
De örüljünk inkább annak, ami van: egy olyan, 180 újságíró-portrét tartalmazó lexikonnak, melyhez hasonlót számos szakma képviselői bizonyára szeretnének, s amiért szerzőjének őszinte elismerés jár. A mű jó kiindulópont lehet egy majdani tökéletesített újságíró-enciklopédiához.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2012. március 8.

Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. március 23.

Írásbeli figyelmeztetést kapott Brassai Attila, a MOGYE oktatója
Írásbeli figyelmeztetésben részesítette a MOGYE etikai bizottsága Brassai Attila tanárt, aki az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Továbbra sincs nyugalom a MOGYE háza táján
Továbbra sincs nyugalom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) háza táján. Csütörtökön újabb közmeghallgatást szerveztek a magyar karok létrehozására vonatkozó kormányhatározat-tervezet kapcsán. Miután egy nappal korábban a szakszervezeti vezetők nevezték törvényellenesnek a kormány lépését, csütörtökön az egyetemen összegyűlt román oktatók és politikusok fejtették ki hasonló véleményüket.
Közben az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítette Brassai Attilát, aki az elmúlt év novemberében Strasbourgban, az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Mint ismeretes, Brassai Attila 2011. november 17-én, az Európai Parlamentben ismertette az erdélyi magyarság huszonkét éve tartó küzdelmét, amely a Ceauşescu-diktatúra idején megszüntetett önálló magyar állami egyetem, illetve a magyar nyelvű karok visszaállítását célozza. A professzor – aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke is – elmondta, hogy a MOGYE román többségű vezetősége nem tartja be az érvényben lévő jogszabályokat, így önkényesen gátolja, hogy önálló magyar tagozat keretében, magyar nyelven folyhasson orvosképzés Erdélyben.
Brassait a múlt héten hallgatta meg az etikai bizottság, az egyetem vezetősége pedig szerdán közölte vele a döntést. „Ez előre megfontolt megtorlás volt, hisz a bizottság az én esetemben nem ismerte az ártatlanság vélelmét, arról nem is beszélve, hogy semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésükre abból, amit én Strasbourgban tettem vagy mondtam. Olyasmikkel jöttek, hogy olvasták az egyik román újságban, hogy a magyar lapban megjelent, hogy egy francia politikus azt kérdezte tőlem, hogy…, és így tovább, és így tovább. Egyenesen nevetséges” – vélekedett lapunknak Brassai Attila a Constantin Copotoiu leköszönő rektor által aláírt figyelmeztetésről.
Alaptalanul vádol Copotoiu
A szenátus volt magyar tagjai, akiket az oktatói közösség a mai napig is a magyarság szószólóinak tart, tiltakozással fordultak az egyetem vezetőségéhez, cáfolva Constantin Copotoiu volt rektor legújabb vádjait. A leköszönő intézményvezető a hét elején azt állította a magyar oktatókról, hogy a gyakorlatokon némelyikük nem hajlandó románul megszólalni, és a magyar nyelv elsajátítására kötelezi a román nemzetiségű diákokat. Copotoiu szerint a magyar professzorok a diploma megszerzéséhez is feltételként szabták meg a magyar nyelv ismeretét.
„Veszélyesnek tartjuk az efféle alaptalan, bizonyítékok híján tett kijelentéseket. Etnikum közötti feszültséget kelthetnek, és befolyásolhatják a MOGYE gondjait megoldandó kormányrendeletre összpontosuló közvéleményt” – írják a magyar tanügyi káderek. A Benedek Imre vezette kardiológiai klinika munkatársai még a hét első felében reagáltak a volt rektor vádjaira. Valamennyi – magyar és román – munkatárs által aláírt levélben rámutatnak, hogy az ott dolgozó egyetemi oktatók minden egyes diákkal és beteggel a maga anyanyelvén beszélnek, a gyakorlati órákat pedig románul tartják.
A tiltakozó levél is arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Copotoiu által emlegetett egyetemi klinikákon szinte nincs is magyar nemzetiségű orvosprofesszor, aki esetleg más nyelven szólhat a román diákhoz, mint az állam nyelvén. Egyik példaként éppen az exrektor által vezetett sebészetet hozzák fel, amelynek egyetlen magyar egyetemi oktató alkalmazottja sincs. „Mi románul is, magyarul is elmondjuk, főként, ha van erre igény. Nem értem, mi lenne ebben a kivetnivaló? Annál is inkább, mivel így tettek az én tanáraim is annak idején, a ’89 előtti időszakban” – mondta el a Krónikának a levél egyik aláírója, Sipos Emese egyetemi docens.
„Előre gyártott” közmeghallgatás
Szintén csütörtökön egy újabb közmeghallgatást szerveztek az egyetemen, amelyen zömében román oktatók és politikusok vettek részt. A magyar tanárok ezúttal is távol maradtak, ott volt és felszólalt viszont Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE korábbi marosvásárhelyi dékánja, Kincses Előd jogász és Peti András városi tanácsos. Ezzel a témával foglalkozott egyébként csütörtökön Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is, aki elítélte és „veszélyesnek” nevezte „az egyetem illegitim vezetőségének” a fellépését.
„Nem tudjuk a törvény betartása érdekében szót emelő emberek felelősségre vonását elfogadni, és ki fogunk állni mellettük, akár Brüsszelben is” – mondta a néppárt elnöke. Hozzátette: nem csoda, hogy a schengeni kapu nem nyílik ki Románia előtt, ha az ország képtelen saját törvényeit betartani.
A közmeghallgatáson felszólaló román politikusok többsége – az egyre magyarellenesebb hangot megütő – Cornel Brişcaru, Alexandru Petru Frătean és Ciprian Dobre azt próbálták bizonygatni, hogy mennyire káros következményei lehetnek a kormányhatározat életbelépésének. Ezúttal is törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltottak. Őket már csak az egyetemi tanárok szárnyalták túl. Silvia Duşa, Vasile Boloş, Florin Buicu, Ioan Pascu, Ioan Rus, akik szerint a magyar kar létrejötte a román nemzeti vagyon elorzásával és az állam nyelvének a meggyalázásával egyenlő.
A megye korábbi prefektusa, a liberális Ciprian Dobre folytonos bekiáltásokkal próbálta megzavarni az RMDSZ nevében felszólaló Peti Andrást. Amikor a szövetség képviselője kijelentette, hogy ez a közvita is politikai síkon folyik, Dobre és társai nevetéssel, hangoskodással és tapssal szakították félbe.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 29.

Kevés pénz jön vissza a behajtott adókból a Székelyföldre
Hargita és Kovászna megyének a kormány a befizetett összeg mintegy 80 százalékát utalta ki, Fehér, Hunyad és Beszterce-Naszód megyében ez az arány meghaladta a 90 százalékot. Vaslui megyében a hatóságok az elmúlt évben több mint 66 millió euróval járultak hozzá az államkasszához, a kormány által fizetett összeg pedig meghaladta a 104 millió eurót.
Jelentős mértékben meghaladta az államkasszából a megyéknek kiutalt pénzösszeget az államnak befizetett adók és illetékek összege 2011-ben – derült ki a pénzügyminisztérium által a Gândul.info hírportálnak eljuttatott adatokból. A kormány az elmúlt évben összesen több mint 25,5 milliárd eurót kapott a megyéktől, illetve a fővárostól, míg a jövedelemadóból, valamint az általános forgalmi adóból a megyéknek visszaszolgáltatott alap mindössze 6,5 milliárd euró volt.
Az összesített adatok szerint így országos szinten minden, az állam által beszedett 100 euró után a kormány 25 eurót fizetett vissza 15 megyében – többek között Máramaros, Krassó-Szörény, Teleorman, Călăraşi, Vrancea és Suceava megyében – ezzel szemben a helyi költségvetésbe utalt összeg meghaladta az államnak fizetett adók és illetékek értékét. A legnagyobb különbséget egyébként Vaslui megyében jegyezték, ahol a hatóságok az elmúlt évben több mint 66 millió euróval járultak hozzá az államkasszához, a kormány által fizetett összeg pedig meghaladta a 104 millió eurót.
Vasile Mihalachi Vaslui megyei tanácselnök a hírportálnak elmondta, az állam által kiutalt összeg sem bizonyult elégségesnek a költségek fedezésére, a hatóságok így kénytelenek voltak 35 millió eurós kölcsönt igényelni az elmúlt években lehívott európai uniós alapok által finanszírozott projektek kvótájának kiegyenlítésére. A különböző megyék által befizetett alap egyébként egyenesen arányos a lakosok, illetve az alkalmazottak számával és az illető megye üzleti környezetének nagyságával.
Kolozs megye a befizetett összegnek kevesebb mint felét kapta vissza az államkasszából 2011-ben, így minden 100 euróra 44 eurót utalt ki az állam. Alin Tişe megyei tanácselnök ezzel kapcsolatban a hírportálnak úgy nyilatkozott, természetesnek tartja a jelenséget, egy egységes államban ugyanis így működik a pénzügyi közigazgatás. „A megyei tanácsoknak elsősorban a pénzöszszegek bevonzására kellene összpontosítaniuk alternatív finanszírozási megoldások keresésével, ahelyett, hogy kitárt karokkal várják az állami támogatást” – vélekedett Tişe.
Hargita és Kovászna megyének a kormány a befizetett összeg mintegy 80 százalékát utalta ki, Fehér, Hunyad és Beszterce-Naszód megyében ez az arány meghaladta a 90 százalékot. A Szatmár és Bihar megyei tanácsok a befizetett alapnak valamivel több mint 60 százalékát kapták meg, míg Maros megyében az állam az adók és illetékek 70 százalékát utalta ki az elmúlt évben. A legkisebb értéket egyébként a fővárosban jegyezték, a hivatalos adatok szerint Bukarest a befizetett összegnek mindössze 11 százalékát kapta vissza a kormánytól.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

2012. április 26.

Elítélték Romániát a bányászjárás ügyében
Hatvanezer eurós kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a strasbourgi emberjogi bíróság azon két fiatal – Andrei Frumuşanu és Aurica Crăiniceanu – családjának javára, akiket az 1991-es bukaresti bányászjárás idején gyilkoltak meg. A keddi ítélet indoklása szerint megsértették az európai emberjogi egyezménynek az élethez való jogot rögzítő cikkelyét.
Az ügy előzménye, hogy 1991. szeptember 25-én, amikor a kormány székhelyét körülvették a tüntetők, a kormányőrök tüzet nyitottak rájuk. Ekkor érte halálos lövés a 33 éves Aurica Crăiniceanut és a 20 éves Andrei Frumuşanut. Az ügyben azóta sem zárult le a nyomozás, ezért Crăiniceanu férje és Frumuşanu családja 2004-ben a strasbourgi bírósághoz fordult.
A bíróság felrója a román kormánynak, hogy az események óta eltelt húsz év sem volt elég a felelősök kilétének felderítésére. Rámutat arra is, hogy a nyomozást olyan katonai ügyészekre bízták, akiket köt a katonai ranglétra tiszteletben tartása, miközben a gyanúsítottak az akkori katonai hierarchia legmagasabb fokán álltak. Az ítélet szerint az akkori időszak társadalmi és politikai viszonyai nem indokolják az igazságszolgáltatási eljárás késlekedését, ezért mindkét áldozat hozzátartozóinak 30-30 ezer eurós kártérítést ítéltek meg.
A nyomozati anyag szerint 1991. szeptember 25-én, mivel korábban nagyszámú bányász érkezett a kormánypalota elé, a kormányszékház elé kordonokat helyeztek ki, és nagy számban vezényeltek ki rendfenntartó erőket is, köztük egy kormányőregységet is, mivel Petre Roman akkori kormányfő is a kormánypalotában tartózkodott. A demonstrálók összecsaptak a rendfenntartó erők tagjaival, akik gumibotokkal és könnygázgránáttal próbálták feloszlatni a tömeget.
Később lövések is dördültek, ezek oltották ki a két áldozat életét. Az ügyben 1995-ben indult bírósági eljárás Vasile Gabor kormányőr százados – azóta őrnagy – ellen, mivel a gyanú szerint ő lőtt ki a kormánypalota épületéből. Vádlotttársa volt egy másik százados, Marian Constantin, akit hamisítással vádoltak, miután megpróbálta eltüntetni annak a dokumentumait, hogy Gabor lőfegyvert használt. Constantint első fokon hat hónap felfüggesztett börtönre ítélték, ám 2000-ben az ügy elévülése miatt felmentették. 2003-ban a Gabor elleni vádakat is ejtették, majd 2011-ben az ügyet ismét elővették.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 3.

Hat polgármesterjelölt
A június 10-i választásokon Marosvásárhelyen hat polgármesterjelölt indul.
Az RMDSZ (UDMR) jelöltje Frunda György szenátor, a jelenleg funkcióban levő polgármester, Dorin Florea is indul egy újabb mandátumért a Szövetség Marosvásárhelyért (APM) jele alatt. A Szociálliberális Szövetség (USL) színeiben a szociáldemokrata Cornel Briscaru fog megméretkezni, a Magyar Polgári Párt (PCM) jelöltje dr. Benedek Imre. A Dan Diaconescu-féle Néppárt (PP-DD) polgármesterjelöltje Pop Sabin Gelu teológus. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt (PPMT) támogatásával függetlenként indul a polgármesteri székért. Az utolsó pillanatban lépett vissza Constantin Amza, a Nagy-Románia Párt (PRM) megyei elnöke.
A polgármesterjelöltet indító politikai alakulatok mindegyike teljes tanácsosi listát tett le, de teljes listával indul az Erdélyi Magyar Néppárt és a PRM is. Részleges jelöltlistát tett le a Romák Pártja (PR), a Romák Polgári Demokrata Szövetsége (ACDR), a Néppárt (PP). Egyetlen független tanácsosjelölt Moldovan Felicia.
Öten a Maros megyei tanácselnöki székért
Megyei tanácselnökjelöltek: Lokodi Edit Emőke (RMDSZ), Marius Pascan (APM), Ciprian Dobre (USL), Bíró Zsolt (MPP), Farcas Augustin Vasile (PP-DD). Ezek a formációk teljes listával indulnak. Az USL a kötelező 43 jelölt helyett 51 jelöltet tett fel a listára, a megyei választási iroda a 44-51. közötti névsort törölte.
Tegnap délig egyetlen óvást sem tettek le a megyei kerületi választási irodánál. Népújság (Marosvásárhely)

2012. május 5.

TÚLSÚLYBAN? Magyarok a Román Kommunista Pártban 1944-1948
Az 1944-1948 közötti átmeneti időszak és az RKP hatalomra kerülésének egyik igen fontos kérdése a kisebbségiek által betöltött szerep. Igaz, hogy a kisebbségiek importálták a kommunizmust Romániába?
Milyen arányban voltak jelen a különböző romániai nemzetiségek a Román Kommunista Párt soraiban? Mivel magyarázható a jelenlétük? Kisebbségiek vezették az RKP-t az első időszakban? Hogy alakult a magyarok jelenléte?
Az RKP két világháború közötti történetét jelentősen befolyásolta, mondhatni meghatározta a kisebbségiek jelenléte a párt vezetői és tagjai között. Az 1933-ban regisztrált 1635-ös tagság etnikai szempontból nagyon változatos képet mutatott. A párttagok etnikai megoszlása a következőképpen alakult: magyar 440, román 375, zsidó 300, bolgár 140, orosz 100, moldován (besszarábiai) 70, ukrán 70, egyéb 170.
Az 1944. augusztus 23-i államcsíny gyökeresen megváltoztatta az RKP státusát. A párt 23 évi fennállása alatt csupán egy frakcióktól szétszabdalt, periférikus politikai csoportosulásként létezett. Az 1944-es év kül- és belpolitikai eseményei, a szovjet jelenlét hirtelen befolyásos tényezővé tették. Az RKP egyre nagyobb szerepet kapott és játszott a háború utáni román kormányokban. Ez a szerep szükségessé tette, hogy a bukaresti pártközpont legitimációt szerezzen, tömegtámogatottságra tegyen szert.
Az RKP bukaresti központja első lépésként megnyitotta a párt kapuit majdnem minden belépni akaró előtt. A nagyfokú propaganda megtette a hatását, ugyanis az RKP már 1945 júliusában 148.521 tagot számlált, amely az 1944-es adatokat tekintve, látványos és gyors növekedésként értékelhető. (1. táblázat). A párttagok etnikai összetételét és területi megoszlását vizsgálva azonban bizonyos „aránytalanságokat” figyelhetünk meg. Az ország iparilag fejlettebb régióiban (Bánság, Kolozs, Brassó, Prahova, Bukarest) nagyobb volt a párttagok száma, mint a gazdaságilag elmaradottabb, rurális jellegű vidékein (Olténia, Dobrudzsa).
Ugyancsak szembetűnő jelenség a kisebbségiek (magyarok, zsidók, szlávok) arányaiban viszonylag masszív jelenléte a párttagok körében. Országos szinten, 1945 nyarán a párttagok 19%-a a magyar lakosság köréből került ki, de jelentős arányban képviseltették magukat a zsidók (5,7%) és a szlávok (ukránok, szerbek, szlovákok, ruténok 4%) is. Bizonyos erdélyi régiókban a magyar párttagok abszolút többségben voltak (Szatmár, Brassó, Kolozs), de más tartományokban is jelentős arányban mutatható ki a magyar jelenlét.
Országos szinten a párttagok 37%-a (55.582) származott Erdélyből, akiknek közel fele, 50,4%-a vallotta magát magyarnak, amely megközelítőleg kétszeres felülreprezentáltságot jelentett. (1. táblázat) A párt tagsága az 1946-os év folyamán is folyamatosan növekedett. Az 1946-os év végére az 1945 nyarán regisztrált adatok megduplázódtak, a pártagok száma elérte a 379.455-es számot. (2. táblázat) A párttagok számának növekedése az ország „Ókirályság”-nak is nevezett részén csökkentette a különböző régiók közötti eltéréseket. Az abszolút román többségű területeken bekövetkezett változások következtében ugyan csökkent a kisebbségiek aránya (országos szinten: magyarok 16,2%, zsidók 5,5%, szlávok 3,7%), de jelenlétük a pártban még mindig meghatározó volt, főleg az erdélyi régiókban (Erdély szinten: magyarok 45%, zsidók 3,3%, szlávok 5,9%) (2. táblázat)
Az 1947-1948 közötti két év jelentős változásokat eredményezett a párt tagságának etnikai összetételét illetően. A Román Szociáldemokrata Párt és az RKP egyesüléséből létrejött Román Munkáspárt 1948 novemberében 730.195 tagot számlált, amelynek már „csak” 10,98%-a volt magyar származású, és 3.75% vallotta magát zsidónak. Ezek az arányok már többnyire megfeleltek az illető népcsoportok országos arányainak. Az 1947-1948-ban kialakult arányok az 1948-as párttisztogatás után sem változtak látványosan: magyarok 11,34%, zsidók 3,54%. (3. táblázat)
A továbbiakban nézzük meg, hogyan alakult a párttagok összetételének aránya két, a jelenség szempontjából jelentős erdélyi megyében, Kolozs és Maros megyében. A román többségű Kolozs megyében 1946 januárjában a párttagok több mint fele 67,38% (6818 személy) volt magyar, 29,44% (2979 személy) román és 3,17% (321 személy) zsidó.
Kolozs megyei szinten a párt etnikai összetételét illetően már az 1946-os év végére látványos változások mentek végbe, ugyanis a román párttagok aránya elérte a 40,64%-ot, a magyarok aránya visszaesett 54,45%-ra, a zsidóké pedig felemelkedett 4,91%-ra. (4. táblázat)
Az 1946-os évben a magyar többségű Kolozsváron is változott a párt etnikai összetétele. Az év eleji adatokhoz viszonyítva a román párttagok száma látványosan megnövekedett, ennek következtében pedig, annak ellenére, hogy számszerűleg itt is növekedésről beszélhetünk, csökkent a magyar és a zsidó párttagok aránya.
Mégis megfigyelhető egy folyamat, miszerint az új tagok többsége román nemzetiségű volt. Ez talán annak is betudható, hogy Észak-Erdély kérdését a nagyhatalmak Románia számára kedvezően oldották meg, és hogy a párton belül is kezdetét vette egy erőteljes románosítás.
Sok román azért lépett be a pártba, mert ott túlsúlyban voltak a kisebbségiek.
Maros megyében az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától, 50,8% magyar, 46% román.
1947-től a románság csatlakozása az RKP-hoz egyre nagyobb arányokat öltött. 1947 végén a párttagok 22,61%-a volt román nemzetiségű. A magyarok aránya visszaesett 73,64%-ra, de még így is az abszolút többséget jelentették. Az 1948-as esztendő eseményei folytán a Maros megyei RKP tagságának etnikai összetétele a román és a magyar nemzetiségűek arányát tekintve jelentős változáson ment keresztül. A magyarok aránya visszaesett 55,50%-ra, a románság aránya pedig elérte a 39,86%-t. 5% eltéréssel ezek az arányszámok megfeleltek már a megyei arányoknak
Ami Marosvásárhelyt illeti, a város 74,28%-át kitevő magyarság a párttagok 61,89%-t adta, a 23,40%-t kitevő románság pedig az összes párttagok 29,44%-t. A város összlakosságát tekintve a zsidók képviseltették magukat a legnagyobb arányban az RKP-ban. A város lakosságának 1,62%-a volt zsidó, a párttagoknak pedig 8,55%-a. 1948-ban a város zsidó lakosainak (762) 43%-a volt párttag. A különböző nemzetiségiek arányszámában mutatkozó kezdeti eltérések viszonylag gyors megszűnését jelezte az a tény is, hogy 1948-ban Marosvásárhely román lakosságának 10,38%-a volt párttag, míg a magyar lakosság esetében az arány 6,99%. Megyei szinten fordított volt a helyzet, a román nemzetiségűek 3,29%-a, a magyaroknak pedig 4,16%-a volt párttag.
A különböző kisebbségiek jelen voltak az RKP legfelsőbb vezetésében is pl. Ana Pauker, Iosif Chişinevschi, Vasile Luca (Luka László), Mogyorós Sándor, Goldberger Miklós.
Ebben az időszakban jelentős volt a kisebbségiek száma és aránya a vidéki pártszervek vezető funkcióiban is, vagyis az ún. második vonalban. Az etnikai szempontból közel fele-fele arányban megoszló Maros megyében a vizsgált időszakban az RKP megyei tanácsában és a különböző ügyosztályoknál, az üzemi, vállalati sejtekben a magyarok abszolút többségben voltak, akár csak a párttagság esetében.
1946-ban a 22 tagú megyei tanácsnak 15 magyar, 4 román és 3 zsidó tagja volt. A megyei szervezet fontos vezetői tisztségeit magyarok töltötték be.(Schüssler Károly politikai titkár, Benke József szervezési titkár, Vásárhelyi Domokos káderfelelős, Nagy Mihály tömegszervezeti titkár).
Ennél árnyaltabb volt a kép a román többségű Kolozs megyében, de a kisebbségiek még így is felülreprezentáltak voltak. 1946-ban az RKP Kolozs Megyei Bizottságának fontosabb funkciói a következőképpen oszlottak meg: Oltean Ioan politikai titkár, Balázs Egon tömegszervezeti felelős, Nagy Dezső szervezeti felelős, Szőcs József politikai nevelési felelős, Marginean Gheorghe - káderfelelős. A párt második vonalához tartozó kisebbségiek szerepét érzékelteti az a kimutatás is, amely szerint még 1952-ben is az RKP-n belüli osztályvezetők és segédeik fele kisebbségi volt. A KB 546 körzeti felelőse és instruktora közül (leszámítva a külügyet) 133 zsidó, 52 pedig magyar származású volt.
A kisebbségiek nagyarányú jelenléte a párt vidéki vezető szerveiben gyakran gerjesztett konfliktust a többségi románokkal. A két világháború közötti időszakból örökölt pilléresedett társadalmi mechanizmusok éreztették hatásukat a pártszervezésben is. A vegyes lakosságú vidékeken (Bihar, Szatmár, Nagybánya) gyakran került sor párhuzamos pártstruktúrák kiépítésére, külön a román és külön a magyar lakosság számára.
A fenti adatokból kitűnik, hogy valamilyen okból kifolyólag a tárgyalt időszakban a magyarság és a zsidók inkább felkarolták a baloldali mozgalmat, mint a többségi románság. Ismerve a két világháború közötti romániai kisebbségek helyzetét, az adott gazdasági, politikai és geostratégiai helyzetet, helytelennek tartjuk a statisztikai adatok leegyszerűsített bemutatását. Véleményünk szerint a háttérben, az egyszerű számadatokon túl egy sokkal komplexebb folyamat húzódik. Az ok-okozati tényezők egy jelentős része a sajátos kisebbségi helyzetből adódott, a másik része pedig jellemző volt az akkori román társadalom egészére.
A világháborúban elszenvedett óriási anyagi és erkölcsi károk után a társadalom békére, megújulásra, megtisztulásra vágyott. A Szovjetunióról keveset tudó (némely káder esetében pedig az elkötelezett fanatizmus miatt akár tudatos önámításról is beszélhetünk) társadalom egy jelentős része a baloldali eszmékben vélte felfedezni mindennek a biztosítását. A Vörös Hadsereg jelenléte, az adott geostratégiai helyzet is egyértelműen kedvezett az adott országok kommunista pártjainak. A vészkorszakot túlélő zsidó lakosság pedig arra számított az első időszakban, hogy felkarolva az internacionalizmust is hirdető mozgalmat, túlléphetnek a nacionalizmus és fajüldözés korlátjain.
A számbelileg sokkal nagyobb és politikailag is jobban megszervezett erdélyi magyarság esetében, habár sok esetében hasonló okok játszottak közre, egy kissé árnyaltabb a kép. A két világháború közötti időszakban (habár egyik kisebbség esetében sem figyelhetünk meg tömeges jelenlétet a párt soraiban) a kommunista párt volt az egyetlen szervezet az országban, amely nem ismerte el a Trianoni békeszerződést, és amely a marxis-lenini nemzetiségpolitika nevében teljes jogegyenlőséget hirdetett. Az illegalizmus időszakának sajátos hagyományai miatt 1944 augusztusában arányaiban több volt az ideológiailag jobban képzett, bevethető zsidó, illetve magyar káder.
Az egyetlen magyar érdekképviseleti szervezet, a Magyar Népi Szövetség a kezdetektől csatlakozott a szovjetek és a kormány által is támogatott baloldalhoz, amely elfojtott mindenféle olyan próbálkozást, amely nem volt összhangban a politikai elképzeléseivel. A románság számára megmaradt még egy ideig a Tătărescu-féle Parasztpárt, mint alternatíva.
A két világháború közötti román közigazgatás visszatérése nem kecsegtetett sok jóval az erdélyi kisebbségek számára. Mindezt tetőzték a Maniu-gárdák visszaélései is, amelyekről gyakran olvashatunk magukban a pártiratokban is. A szovjet közigazgatás által nyújtott hozzáállás, védelem is növelhette a Szovjetunió és a szovjet politikai rendszer presztízsét.
Erdély nagyobb városai a két világháború között, és még részben a vizsgált időszakban is, magyar vagy magyar-zsidó-német többségűek voltak, tehát az első lépésként megszervezett városi munkásság többsége is szükségszerűen magyar vagy kisebbségi volt. A két világháború közötti román kisebbségi politika mulasztásaira jó gyógyírnek tűnt a nemzetköziséget, a kisebbségi problémák másfajta, emberségesebb megoldását hirdető kommunizmus. A Petru Groza által hangoztatott „magyarbarát politika” is növelte ebben az időszakban a baloldali mozgalom iránti bizalmat. Az RKP által alkalmazott osztályalapú rekrutációra, szelekcióra a fenti okok miatt a kisebbségiek gyorsabban reagáltak, hisz a kisebbségi jogok viszonylagos tiszteletben tartása mellett a párt gyors karrierlehetőségeket is biztosított. Az adott körülmények között még az is megtörténhetett, hogy a magyar származású kőművesből néhány magyar és román nyelvű tanfolyam elvégzése után megyei szervezési titkár, megyei első titkár, majd törökországi konzul válhatott, mindössze hat év leforgása alatt.
Fontos kérdés, hogy volt-e nemzeti identitása a kisebbségi származású kommunista vezetőknek, és ha igen, milyen mértékben befolyásolta személyiségüket, tevékenységüket.
Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a fontos, döntéshozói tisztségbe került kisebbségi származású kommunista vezetők esetében az internacionalizmus volt a meghatározó, és a politikai identitásuk fölülírta a nemzeti identitásukat. Az illegalitás éveiben szocializálódott magyar és zsidó kommunisták viszonylag korán kiszakadtak tradicionális környezetükből és a másodlagos szocializációjukat adó új környezetben egy új identitást szereztek, melynek alapját a marxi-lenini tanok képezték. Nemzeti identitásuk számos olyan elemét mellőzték (vallás, sajátos közösségi érdek, az anyanyelvű kultúra bizonyos elemei), amely nem volt összhangban a kommunista dogmákkal. Nemzeti identitásuk egyfajta nyelvi kontextusban, latens módon volt jelen, vagy ritka esetben az adott nemzetiség bizonyos ügyei iránt kinyilvánított empátiában is megnyilvánult.
A magyaroknak a párt vezetőségében betöltött szerepét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy magyar származású személyek inkább a párt illegalista korszakában töltöttek be fontosabb tisztségeket. Abban az időszakban, amikor a párt gyakorlatilag alig létezett néhány száz taggal. 1944 után a már említett Luka Lászlón kívül egyetlen magyar származású személy sem rendelkezett fontos döntéshozói szereppel a pártvezetésben.
A párt második vonalában fennmaradó kisebbségi fölülreprezentációt az 1950-es évek elejére nagymértékben csökkentették. A zsidók tömeges kivándorlása és a fontosabb pártfunkciókból való eltávolítása is fontos momentuma volt ennek a jelenségnek. A bizonyos területeken fennmaradt magyar túlsúlyt a hatvanas évek elején számolták fel a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egy időben. Azt is elmondhatjuk, hogy az 1944 utáni korszakban a kisebbségi származású, főleg a magyar káderek szerepe egyfajta közvetítő szereppé alakult át a centrum és a periféria között. A magyar kisebbség hiába volt fölülreprezentált még egy ideig a párt második vonalában, az erősen centralizált pártvezetési mechanizmusok következtében az említett káderek az esetek többségében végrehajtóként, közvetítőként, egyfajta „transzmissziós szíj”-ként tevékenykedtek. A magyar és a zsidó kisebbség egyes tagjai a fentiekben vázolt okokból valóban fontos szövetségesei voltak a román kommunistáknak, és jelenlétüket nem lehet tagadni. Azonban nem lehet a legfontosabb elemeknek tartani őket a kommunizmus hatalomra kerülésében, legkevesebb két okból: nem foglaltak el tényleges hatalmi pozíciókat a kommunista pártban, és a román pártvezetők mindvégig gyanakvással kezelték őket, főként a magyarokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Novák Csaba Zoltán. Transindex.ro

2012. május 8.

Ritli László egészségügyi miniszter ma távozik hivatalából
Kis idővel ezelőtt Ritli László leköszönő szaktárcavezető hivatalosan is átruházta feladatkörét az Egészségügyi Minisztériumban. Ritli Lászlót Vasile Cepoi váltja az egészségügy élén, aki mostanig államtitkári feladatokat látott el az Egészségügyi Minisztériumban.
„Megtisztelő feladat volt egészségügyi miniszternek lenni, annál is inkább, hogy a mandátumom ideje alatt részesültem mindazok támogatásában, akik erre a funkcióra jelöltek. Az Egészségügyi Minisztériumban eltöltött idő alatt kompetens emberekkel találkoztam, akikkel kiválóan tudtam együttműködni. Az elmúlt időszak kétségtelenül nagyon nehéz volt, de reményre jogosít fel az, hogy sikerült elindítani az egészségügyi reform terén néhány olyan folyamatot, amelyek hosszú távon jelentősen hozzájárulnak a romániai egészségügyi rendszer fejlesztéséhez. Néhány hónapnyi mandátumom alatt elsősorban a szakmai vonalra igyekeztem koncentrálni és külön öröm, hogy az új egészségügyi miniszter személyében egy olyan szakember veszi át a tárca irányítását, aki az új feladatkörök mellett az elkezdett reformot is garantáltan folytatni fogja” – nyilatkozta Ritli László leköszönő szaktárcavezető.
Ezt követően Ritli László jelképesen átadta a miniszteri kabinet kulcsait Vasile Cepoi hivatalba lépő egészségügyi miniszternek.
„Köszönöm a miniszter úr dicsérő szavait, attól tartok azonban, hogy a személyemmel kapcsolatos elvárások talán nagyobbak, mint a jelen pillanatban fennálló lehetőségek. Mindezzel együtt azonban ígérem, hogy legjobb tudásom szerint igyekszem megfelelni az elvárásoknak és eleget fogok tenni a feladatnak, amely eddigi életemben kétségtelenül a legnehezebb” – nyilatkozta Vasile Cepoi egészségügyi miniszter.
Az új szaktárcavezető elmondta, hogy az új egészségügyi kerettörvény kidolgozását és gyakorlatba ültetését továbbra is kiemelt prioritásként kezeli. Erdon.ro

2012. május 14.

Borbély és a korrupció gyanúja
A bukaresti képviselőház kedden visszaküldte a jogi szakbizottsághoz azt az ügyészségi kérést, amely Borbély László, az RMDSZ parlamenti képviselője mentelmi jogának megvonására irányul. Ennek nyomán valószínűsíthető, hogy a volt környezetvédelmi miniszter esetében alaposan elhúzódik az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által kezdeményezett bűnvádi eljárás beindítása.
A parlamenti képviselők azzal indokolták az iratcsomó visszaküldését a szakbizottsághoz, hogy annak nem mindegyik tagja tudta eddig áttanulmányozni az 1800 oldalas dossziét. Mint ismeretes, a környezetvédelmi minisztérium éléről április 5-én lemondott Borbély Lászlót befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata meghamisításával gyanúsítja a vádhatóság.
De pontosan miről is szól az RMDSZ politikai alelnöke ellen felmerült gyanú? Az Ancheteonline.ro oknyomozó portál nemrég részleteket közölt abból az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által a parlamentnek küldött kérésből, amelyben a nyomozó hatóság a Borbély elleni büntetőjogi vizsgálat beindításának engedélyezését kérte április elején. A folyamodvány összefoglalóját nemrég közzétette az önmagát erdélyi magyar közéleti enciklopédiaként meghatározó Tulipédia is, az alábbiakban ebből közlünk részleteket.
A nászasszony vallomása
A Napoca Lex közjegyzői irodában, Gheorghe Ciugudean közjegyző által a 3929-es iktatószámmal hitelesített adásvételi szerződés szerint 2010. október 15-én a marosvásárhelyi illetőségű Vincze Maria (férje Vincze Gheorghe) 80 ezer euróért egy bukaresti ingatlant (Calea Victoriei 136–140. sz.) vásárolt a Kovács Pál és Mária Luiza házaspártól; az eladók a szerződés aláírása és hitelesítése előtt megkapták a teljes vételárat. Noha Vincze Mária (Borbély László fogadott fia feleségének anyja) a lakás de jure tulajdonosaként szerepel, a lakás de facto tulajdonosa a Borbély László és Melinda házaspár, ők kezdeményezték az ingatlan megvásárlását, fizették a 80 ezer eurót, foglalkoztak az adásvételi szerződés megkötésével, és kérték a lakás felújítását az avasfelsőfalui Lescaci Com Kft. által, ahogy az a továbbiakból kiderül.
Vincze Mária 2011. július 14-i kihallgatásán a következőket nyilatkozta: „2009 szeptemberében Borbély Melinda mondta nekem, hogy Kovács Pál úr Romániába érkezett, és néhány nap múlva Kolozsvárra megyünk, hogy aláírjuk az adásvételi szerződést. A kitűzött napon Kolozsvárra utaztunk Borbély asszony meggyszínű VW Golf gépkocsijával, más személy nem volt velünk. Kolozsváron Kovács Pál lakásához mentünk, onnan pedig Kovács Pál úr és felesége kíséretében egy közjegyzői irodába. A közjegyző jelenlétében Borbély Melinda asszony átadta Kovács Pál úrnak a 80 ezer eurót, a lakás vételárát, majd aláírtuk az adásvételi szerződést.
Az összeget euróban és lejben fizette ki Borbély Melinda, a pénzt otthonról hozta. Én magam soha nem jártam a Kovács Páltól vásárolt lakásban, sem az adásvételi szerződés aláírása előtt, sem utána, tehát nem tudom pontosan, hol van a lakás, és a pontos címét sem ismerem.” A Borbély László miniszter által kitöltött vagyonnyilatkozatok egyikében sem szerepel egy Vincze Mária tanúnak nyújtott 80 ezer eurós „kölcsön”, a Bukarest 1. kerület, Calea Victoriei 136–140 sz. alatti lakás megvásárlása céljából. Következésképpen a vizsgálatnak ebben a szakaszában a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint az említett lakás tulajdonosa a Borbély László és Melinda házaspár, de ahogy az a miniszter vagyonnyilatkozataiból kiderül, a lakás birtokba kerülése nincs feltüntetve.
Borbély László miniszter azt sem tüntette fel vagyonnyilatkozataiban, hogy feleségével, Borbély Melindával közösen a birtokába került egy telek és egy ház Marosvásárhelyen. A vizsgálati anyagban Előszerződés néven szereplő dokumentum szerint a gyanúsított Molnar Anton-Petru, az ákosfalvi Aramis kft. ügyvezetője 2009. március 11-én eladja Borbély László és Borbély Melinda Aurelia vásárlóknak 30 ezer euróért a következő ingatlan teljes tulajdonjogát: „szoba 51,03 négyzetméter, szoba 31,31 m2, tárolókamra 3,59 m2, WC 0,99 m2, hall 8,32 m2, szoba 11,95 m2, szoba 13,38 m2, padlásfeljáró 5,00 nem, összesen 172,25 m2 beépített felület, az épülethez tartozó telekkel együtt”. Megjegyzendő, hogy Molnar-Anton Petru gyanúsított 2008. november 27-én 679 490 lejért (1042 lej/m2 áron) vásárolta a SC Titan Rt. Pantelimon kereskedelmi társaságtól a 652 m2-es telket, amelyen a fent említett épület is áll, 2009. március 11-én, mintegy négy hónap múlva pedig a telek egy 272 m2-es részét eladta a Borbély László és Melinda házaspárnak 30 ezer euróért, azaz 128 451 lejért (472 lej/m2-es áron) – a két ár között 570 lej/m2 a különbség.
Az ügyirathoz csatolt, a büntetőjogi vizsgálat során begyűjtött dokumentumokból nem derül ki, hogy a 30 ezer euró bevételéről az ákosfalvi SC Aramis Kft. kiállított volna bármilyen készpénzfizetési nyugtát vagy bankátutalási bizonylatot, a tranzakcióról számla csak 2 év és 7 hónap után, 2011. október 11-én készült, 4 hónappal azt követően, hogy a 35/P/2011 számú büntetőjogi ügyben elkezdődött a vizsgálat, arra pedig nincs bizonyíték, hogy a 30 ezer euró kifizetésre került.
Mi több, a Borbély László és Molnar Anton gyanúsított között 2011. április 15-én 20.02:18 órakor lezajlott telefonbeszélgetés félreérthetetlenül azt bizonyítja, hogy az Előszerződés néven az ügyirathoz csatolt dokumentum megkötése nem 2009. március 11-én történt, ahogy az a szövegében szerepel, hanem 2011. április 15. után. Így tehát alapos gyanúokok vannak arra, hogy nevezett Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter a 2011-es és 2012-es vagyonbevallásának kitöltésekor szándékosan nyilatkozott a valóságnak nem megfelelő módon, és nem említette meg, hogy egy 80 ezer eurós kölcsönt adott volna nevezett Vincze Máriának 2010-ben, vagy hogy egy lakást vásárolt volna Bukarestben, a Calea Victoriei 136–140. sz. alatt.
De azt sem, hogy 2009-ben egy 172,25 m2 épített területű ingatlant és egy 272 m2-es telket vásárolt volna 30 ezer euróért, hogy ezzel jogi következményekkel járó tettet kövessen el jövedelemforrások elrejtése formájában.
Az avasfelsőfalui kapcsolat
Amint az eddig begyűjtött bizonyítékokból kiderül, a 2010–2011 időszakban Ioan Ciocan gyanúsított – az avasfelsőfalui SC Lescaci Com kft. ügyvezetője – baráti kapcsolatba került Szepessy Szabolcs gyanúsítottal, Borbély László miniszter személyes tanácsadójával. E kapcsolat alapján, ahogy az kiderül a kettejük telefonbeszélgetéseikről készült jegyzőkönyvekből, Szepessy Szabolcs gyanúsított (akit „A gyerek”-nek neveztek a Borbély László miniszterrel való közeli viszonya miatt) vagy nem nyilvános információkat adott át Ciocannak a Román Vízügyi Hatóság (ANAR) regionális egységei által kiírt tenderekkel kapcsolatban, azzal a céllal, hogy támogassa az avasfelsőfalui SC Lescaci Com kft. érdekeit, vagy pedig közvetlenül Borbély Lászlónál keresett támogatást a cégnek.
Ez utóbbi, tisztsége révén, közvetítőkön keresztül – Szepessy Szabolcs gyanúsított, Dávid Csaba tanú (az ANAR vezérigazgatója), Vasile Ofimiaş (beruházási igazgató az ANAR-nál) – befolyást gyakorolt az ANAR regionális igazgatóságainak igazgatóira, annak érdekében, hogy azok hivatali hatáskörükben intézkedjenek az avasfelsőfalui SC Lescaci Com kft. érdekében, illetve az ákosfalvi CS Azimut Com kft. érdekében – ez utóbbi cég a miniszter akaratából tagja volt különféle, a tendereken részt vevő cégtársulásoknak. Így történt 2011 elején is, amikor az ANAR Szamos–Tisza regionális igazgatósága versenytárgyalást írt ki a Kis-Szamos kolozsvári szakasza mederrendezési műszaki tervének elkészítésére (plusz műszaki támogatás és projektellenőrzés), illetve építési-szerelési munkálatok elvégzésére 102 815 478,74 RON értékben, áfa nélkül. A Ioan Ciocan gyanúsítottnál végzett házkutatás során lefoglalásra került számos nem nyilvános dokumentum, például „az ANAR 2011-es, a Környezetvédelmi Alapból finanszírozásra előirányzott beruházási célkitűzései”. Értékelésünk szerint a felsorakoztatott bizonyítékokból megalapozottan lehet következtetni arra a reális befolyásra, amelyre nevezett Borbély László közvetlenül és Szepessy Szabolcs gyanúsítotton keresztül közvetve ígéretet tett Ioan Ciocan és Molnar Anton gyanúsítottaknak, illetve Eugen-Laurean Popa tanúnak, és amely befolyást az ANAR bizonyos tisztviselőire gyakorolt, hogy azok hivatali hatáskörükben intézkedjenek a megadott versenytárgyalásokkal kapcsolatban.
Szintén a felsorakoztatott bizonyítékok alapján arra lehet következtetni, hogy nevezett Borbély László más körülmények között is gyakorolta befolyását az ákosfalvi SC Azimut Com kft. és az avasfelsőfalui SC Lescaci Com kft. javára 2010 során. 2010. szeptember 25-én Borbély László kifejezetten kéri az ANAR országos igazgatóját, Dávid Csaba tanút, hogy bírjon rá egy tervezőcéget arra, hogy módosítsa a projektjét az ákosfalvi SC Azimut Com kft. igényeinek megfelelően, annak a szerződésnek a keretében, amelynek célja a Kovászna megyei Nagybölön-patak mederszabályozása és -helyreállítása volt.
Meg kell jegyezni, hogy 2010. szeptember 25-én az ákosfalvi SC Azimut Com kft. semmilyen minőségben nem szerepelt ebben a szerződésben, csak ezt követően, miután (törvényellenesen) alvállalkozói szerződést írt alá a munkálatokkal névlegesen megbízott céggel, az avasfelsőfalui SC Lescaci Com kft.-vel. A beszélgetés során meglepően hat az önkényes hangnem, amelylyel nevezett Borbély László utasította az ANAR igazgatóját, hogy bírja rá a SC Aquaproiect rt. bukaresti tervezőcéget arra, hogy fogadja el a Kovászna megyei Nagybölön-patak gáterősítésére vonatkozó műszaki terv módosítását Molnar Anton kívánságának megfelelően, miután a szerződésben semmilyen minőségben nem szereplő Molnár nem értett egyet a tervvel:
„Borbély László: (...) – Itt van Molnar Anti. Molnar Anti, aki komoly építkezési vállalkozó.
Dávid Csaba: – Igen.
Borbély László: – Másoktól eltérően. És azt mondja, hogy itt két munkálat van: az egyik az Aqua, vagy nem tudom, mit rende... a szebeni tervezőé, olyasmit csinált, nem tudom, hány tonna... vagy köbméter betonból, amit most már nem lehet megcsinálni. Ők mást javasoltak, aki nem akarja módosítani a tervet, amely az idén megvalósulhat. Mivel az Aqua-projektnél ott van egy hülye ... (közönséges kifejezés), aki nem akarja! Nekem nincs szükségem ilyesmire!”
Az, hogy Borbély László miniszter utasította bizonyos cégek befogadását a Környezetvédelmi és Erdészeti Minisztérium által irányított ANAR által kiírt tenderekre, gyakran előfordult, amikor a tenderek kiíróinak nem tetszettek bizonyos cégek. Relevánsak e tekintetben az ANAR alkalmazottai által egymás között folytatott beszélgetések, amelyekből kiderül, mennyire önkényes módon váltak egyes cégek a tenderek résztvevőivé – a beszélgetések tartalma a jegyzőkönyvekben szerepel.
A politikus bízik az igazságszolgáltatásban
A következtetéseket levonva az ügyészség arra a következtetésre jutott, hogy az ügyirathoz csatolt dokumentumok alapján elmondható: nem csak gyanúokok, hanem bizonyítékok vannak arra nézve, hogy nevezett Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter 2011 során személyes tanácsosa, Szepessy Szabolcs gyanúsított közvetítésével kérte és elfogadta Ioan Ciocan gyanúsítottól egy bukaresti (Calea Victoriei 136–140. sz.) ingatlan felújítását, amely ténylegesen az ő tulajdonában, de papíron a Vincze Mária tanú birtokában volt. A felújítási munkálatok értéke 80 952 lej volt (azt érték megbecsülése csak a jelenleg már azonosított dokumentumok és hivatalos iratok alapján történt).
Cserébe a miniszter befolyását gyakorolta a minisztérium ellenőrzése alatt álló ANAR bizonyos tisztviselőivel szemben, hogy azokat rábírja: részesítsék előnyben az avasfelsőfalui SC Lescaci Com kft.-t az ANAR által regionális egységei révén kiírt versenytárgyalásokon. Szintén 2011-ben nevezett Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter közvetlenül kérte és elfogadta Molnar Anton gyanúsítottól egy Marosvásárhelyen, a Borsos Tamás utcában álló, saját tulajdonában levő, telekkönyvezetlen ingatlan felújítását és kibővítését 112 199 lej értékben, cserébe a miniszter befolyását gyakorolta a minisztérium ellenőrzése alatt álló ANAR bizonyos tisztviselőivel szemben, hogy azokat rábírja: részesítsék előnyben a Maros megyei ákosfalvi, ténylegesen Molnar Anton gyanúsított által igazgatott SC Azimut Com kft.-t az ANAR által regionális igazgatóságai révén kiírt versenytárgyalásokon.
Ugyanazok, a 35/P/2011 számú ügyirathoz csatolt bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy nevezett Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter 2011–2012-ben szándékosan valótlanságokat állított vagyonnyilatkozataiban, kihagyva, hogy 80 ezer eurós kölcsönt adott volna Vincze Máriának 2010 folyamán, vagy hogy egy lakást vásárolt volna Bukarestben, a Calea Victoriei 136–140. sz. alatt, és azt is kihagyva, hogy 2009-ben egy 172,25 m2 épített területű ingatlant és egy 272 m2-es telket vásárolt volna 30 ezer euróért, hogy ezzel jogi következményekkel járó tettet kövessen el jövedelemforrások elrejtése formájában.
Borbély László már a miniszteri posztról történt lemondásakor kijelentette, nem azért távozik, mintha oka lenne rá, hanem azért, hogy semmilyen gyanú ne árnyékolhassa be a kormány munkáját. Hozzátette: megalapozatlannak tart és határozottan visszautasít minden ellene felmerülő vádat, és reméli, hogy az igazságszolgáltatás is bebizonyítja ártatlanságát.
„Amikor elolvastam az iratcsomót, kiderült, hogy több mint 75 embert hallgattak ki az egy év alatt, és nem találtak semmit. Megdöbbentő, hogy az iratcsomónak közel fele a lehallgatott telefonbeszélgetések leírásait tartalmazza. Lehallgatták nemcsak az én, hanem a környezetemben lévő emberek telefonjait is, intim családi beszélgetésekkel szembesültem, amint a feleségem beszélget a lányommal, a fiammal. Több mint 700 oldal tartalmazza a lehallgatásokat, és nincs közöttük egy sem, amit bizonyítékként, a bűnvádi eljárásban próbaként fel tudnának használni ellenem. Mindenki, egymástól teljesen függetlenül, ugyanazt nyilatkozta. Mit bizonyít ez? Egy éven keresztül próbáltak elegendő anyagot gyűjteni rólam, és nem sikerült. Pedig ha behívnak, megkérdeznek, számlákkal bizonyítva elmondtam volna mindent. Hát ott lakom a rendőrséggel szemben, az utcában mindenki tudta, hogy a lakóházam mögötti részt renoválom, és ezt bizonyítékokkal egyetemben elmondtam volna a nyomozóknak is, ha megkérdeznek” – hangoztatta Borbély László, hozzátéve: fenntartja ártatlanságát, és bízik benne, hogy az igazságszolgáltatás is bizonyítani fogja ezt a tényt. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 15.

Perelnek az önkormányzatok a kormánypénzek visszavonása miatt
Több erdélyi és partiumi önkormányzat is megtámadja a bíróságon azt a kormányrendeletet, amellyel a balliberális kormány visszaköveteli az önkormányzatoktól az év elején kiutalt kormánytámogatást. A Ponta-kabinet 250–300 millió lejt vonna vissza a polgármesteri hivataloktól és a megyei tanácsoktól, ezt az összeget az Ungureanu-kabinet a tartalékalapból utalta át az intézményeknek. A sürgősségi kormányrendelet már kedden este megjelent a Hivatalos Közlönyben, így – a szabályozás értelmében – múlt pénteken járt le a háromnapos határidő a pénzek visszafizetésére.
Megvonás. A Ponta-kabinet intézkedése miatt Erdély-szerte számos intézményfelújítás fog szünetelni Kelemen Hunor szövetségi elnök bejelentette, az RMDSZ is bírósághoz fordul a kormányrendelet miatt, mivel az Ungureanu-kabinet által kiutalt támogatásokat nem politikai alapon, hanem az önkormányzatok szükségletei alapján osztották ki.
„A forráskiegészítéshez joguk volt az önkormányzatoknak, de a rendeletet formai okokra hivatkozva kell megtámadni, hiszen kibocsátása nem felel meg az előírásoknak, például közvita sem előzte meg” – szögezte le Kelemen Hunor.
Az RMDSZ kezdeményezését a Demokrata-Liberális Párt (PDL) is támogatja. Vasile Blaga, a PDL főtitkára szerint ha az önkormányzatok beperelik a kormányt, akkor egészen biztos, hogy vissza fogják nyerni a Ponta-kormány áltat visszaigényelt pénzeket. A PDL első embere, Emil Boc volt miniszterelnök úgy véli, alkotmánysértő a szociálliberális kabinet határozattervezete, mivel sérti az önkormányzati autonómiát.
„A kormány nem politikai alapon osztotta szét ezeket az összegeket, hanem az önkormányzatoknak alárendelt intézmények fele irányuló tartozások kiegyenlítésére, valamint hozzájárulásként fontos európai uniós projektek elkezdéséhez” – mutatott rá az ellenzékbe vonult párt elnöke. Victor Ponta miniszterelnök azonban megfenyegette a PDL és az RMDSZ azon polgármestereit, akik perre mennének a kormánnyal az előző, PDL-kabinet által kiutalt, de az új kormány által visszakért pénzek ügyében.
Ponta szerint nem nyerhetik meg a pereket, viszont gondoskodik arról, hogy a perköltséget is nekik kelljen kifizetniük. A miniszterelnök szerint a kiutalások politikai alapon történtek, és a pénzeket az önkormányzatok egy része választási kampányra költötte volna. Az összegek odaítéléséről szóló kormányrendelet értelmében azonban ezeket az aktuális kiadások fedezésére, valamint EU-s pályázati beruházásokra költhették volna az önkormányzatok.
A kormányfő szerint a visszakövetelt pénzeket bér- és nyugdíj-kiegészítésre kellene fordítani. Az Ungureanu-kormány országos szinten összesen mintegy 648 millió lejt utalt ki az önkormányzatoknak április elején.
A háromszékiek már léptek
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a Krónikának elmondta, már megtámadták a sürgősségi kormányrendeletet. „Minden érintett háromszéki önkormányzat így tett, és tudomásom szerint az országban minden olyan településen az igazságszolgáltatáshoz fordulnak, ahol az elöljáró az RMDSZ vagy a Demokrata-Liberális Párt tagja” – szögezte le a polgármester.
Rámutatott: ha a bíróság egyetlen esetben is a felperes önkormányzatnak ad igazat, a sürgősségi kormányrendeletet felfüggesztik vagy eltörlik, és akkor már mindenki elköltheti a pénzt, addig viszont nem lehet hozzányúlni, mondta Antal.
Korábban Borboly Csaba Hargita megyei és Tamás Sándor háromszéki tanácselnök is azt mondták, nem adják vissza a pénzeket, perre mennek. Hargita Megye Tanácsa 6 millió lejt kapott az Ungureanu-kabinettől, Kovászna megye 4,8 millió lejt, Sepsiszentgyörgy pedig 10 millió lejt. A székely önkormányzatok még nem költötték el a pénzt, mert az európai uniós beruházások önrészeként akarták felhasználni. Tamás Sándor kifejtette, pimaszság visszavenni a kormánytámogatást, amit lehet, hogy más megyékben „rendezvényekre már elkótyavetyéltek”, viszont ők megspórolták, hogy azt rendeltetésszerűen, európai uniós beruházásokra fordíthassák.
Udvarhelyen nincs mit visszaküldeni
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal 400 ezer lejt kapott a tartalékalapból, de semmit nem utal vissza az államnak, ugyanis a pénzt már elköltötte az önkormányzat – tudtuk meg Bunta Levente polgármestertől. A városvezető elmondta, gondoskodtak róla, hogy hamar elköltsék a pénzt, az összeg megérkezése után azonnal kiutalták azt a Borvizek Útja projekt munkálataira, ugyanis az elvégzett munka értékének egy részével még tartoztak a kivitelezőnek. Nem volt egy nagyon jelentős pénzösszeg a kiutalt keret, de ez a kis öszszeg is fontos lett volna az önkormányzatnak.
„Láthatatlan” támogatások
A Maros megyei polgármesterek sem utalják vissza a kormány számlájára azt a pénzt, amit önkormányzataik költségvetés-kiegészítésként kaptak. Lapunk érdeklődésére, miszerint követi-e Hargita és Kovászna megyei RMDSZ-es kollégái példáját, Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke elmondta, hogy ő is arra biztatta a térség polgármestereit, hogy, amennyiben lehet, ne utalják vissza a kormány által kért összegeket. Mint hozzátette, a megyei önkormányzat jogi osztályának munkatársai már megóvták az új kabinet döntését. „Az ügy azonban nem egyértelmű: egyrészt több közigazgatási egység már hozzányúlt ahhoz a pénzhez, és különböző uniós pályázatok önrészét fedezte.
Másrészt ezt a kormánypénzt nem úgy kell elképzelni, hogy az önkormányzatok kasszájában áll. Az összegek nagy része az önkormányzatok kincstári számláján van, s az új kabinet akár azt is elrendelheti, hogy ne adják ki nekünk” – vélekedett a jogász-politikus. Lokodi Edit Emőke szerint az önkormányzatoknak nagy szükségük van az Ungureanu-kormány által megszavazott összegekre, hisz azokat nem kampánycélokra, hanem uniós pályázatok önrészeként használnák.
Félbemaradt munkálatok Szatmárnémetiben
Iskolai felújítási munkálatok és járdajavítás marad el Szatmárnémetiben az új kormány által eszközölt pénzvisszavonás miatt. Ilyés Gyula polgármester szerint ez a városnak 560 ezer lejes kiesést jelent. Mint elmondta, négy iskola udvarán terveztek munkálatokat, elsősorban aszfaltozást, továbbá a Carpaţi I és Carpaţi II lakótelepeken szerették volna a járdákat rendbehozni, azonban ez egyelőre minden valószínűség szerint elmarad.
„Belefoglaltuk ezeket az összegeket a városi költségvetésbe, azonban kénytelenek leszünk kivenni a büdzséből, ha a pénzügyminisztérium visszavonja a támogatást” – magyarázta az elöljáró. Hozzátette ugyanakkor, erkölcsileg elfogadhatatlannak találja az USL hozzáállását ehhez a kérdéshez, mivel máris azzal kampányolnak, hogy csakis akkor jönnek majd központi pénzek Szatmárnémetibe, illetve Szatmár megyébe, ha rájuk szavaznak, mivel ők vannak kormányon.
Az elöljáró szerint ezzel a húzással a kormány nem az ellenzéki pártokat rövidítette meg, hanem a helyi közösségeket, hiszen például egy járdafelújításnak pártállástól függetlenül minden szatmári örülne. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 15.

Hírsaláta
BÍRÓSÁG ELŐTT NAGY ZSOLT ÉS KEREKES GÁBOR. A kormányfőtitkárság jóváhagyását kérte a legfelsőbb bíróság ahhoz, hogy a többek között Codruţ Şereş egykori gazdasági miniszter, valamint Nagy Zsolt korábbi távközlési miniszter ellen 2009-ben indított korrupciós perben kihallgathassa Vasile Blaga, Bogdan Olteanu, Adriean Videanu exminisztereket, illetve Markó Béla egykori kormányfőhelyettest.
A Tăriceanu-kormány minisztereinek arról kellett volna nyilatkozniuk a bíróság előtt, hogy mi hangzott el egy 2005-ben tartott titkos kormányülésen, amelyen energetikai társaságok privatizációjáról, valamint a Petrom olajtársaság részvényeinek eladásáról volt szó. Az ügyben a következő tárgyalást akkor tartják, ha a kormányfőtitkárság hozzájárul a kormányülés titkos jegyzőkönyvének feloldásához. Az ügyészek szerint a hét vádlott 2006 májusától kezdődően másfél évig egy nemzetközi bűnszövetkezetet hozott létre, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el. Codruţ Şereşt árulással is vádolják, amelyet az ügyészek szerint államtitkok átadásával követett el. Vádlott Kerekes Gábor, az RMDSZ volt ügyvezető alelnöke is. A két volt tárcavezetőt a dél-munténiai áramszolgáltató privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, valamint a bukaresti Ro­maero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják. Az üggyel kapcsolatban Nagy Zsolt korábban azt nyilatkozta: koholmánynak tartja az ellene felhozott vádakat. A miniszter mellett az RMDSZ is kiállt, politikai indíttatásúnak nevezte a vádat. (Krónika) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 23.

Hadovázik a középszer
Április végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött.
Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál.
Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát...
Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”.
Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben.
Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti...
Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen?
A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. május 24.

Öt év alatt több mint 11 ezer orvos telepedett ki Romániából
Az elmúlt öt évben 11 200 orvos ment el Romániából külföldre, és "ez a tendencia aggasztó méreteket öltött", nyilatkozta Vasile Astarastoae egyetemi professzor, a Romániai Orvosi Kamara elnöke Suceaván, szerdán. A Suceaván tartott sajtótájékoztatón Astarastoae kijelentette, 2007 és 2012 között 8 600 szakorvost képeztek ki, és ugyanabban az időszakban 11 200 orvos hagyta el Romániát. Az orvosi kamara elnöke szerint Románia hozzávetőleg hárommilliárd lejt "veszített el" az illető orvosok oktatási költségével. Már oda jutott a helyzet, hogy egyes kórházakban bizonyos szakterületeken egyetlen szakorvos sincs, mondta még Astarastoae. Szerinte több oka is van a tömeges kivándorlásnak: hiányzik a tisztelet az orvosok iránt, alacsonyak a fizetések, az egészségügyi rendszert túlpolitizálják, és így az nem teszi lehetővé a szakmai karrier felépítését. Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 931-960 | 961-990 | 991-1020 ... 1441-1470




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2026
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék