|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2701 találat | lapozás: 1-30 ... 2341-2370 | 2371-2400 | 2401-2430 ... 2701-2701 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Iliescu, Ion 2009. december 3.A lap a vezércikkben elítélte a megosztó Orbán Viktort, egyúttal Traian Basescu államfőt: „A nemzet megosztása tekintetében Orbán Viktor tanulhatna Traian Basescutól, akinek sikerült a román nemzet által szentnek tekintett december elsejei ünnepet is a gyűlölködés napjává változtatnia. ” A lap szerint Basescu legalább annyira kommunista fogantatású, mint vörösnek titulált ellenfelei. Ott volt csaknem valamennyi 1989 utáni kormányban, együttmasírozott Iliescuékkal; nemrégiben még baloldalinak vallotta magát. A mostani államfő-választáson két rossz az alternatíva: a nagyobbik rossz Traian Basescu, a kisebbik rossz Mircea Geoana. /Bogdán Tibor: A kommunista fokozása. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./2009. december 9.A mostani választásnál a magyarság nem mozgósította magát: a részvétel Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár – vagyis a legmagyarabb – megyékben volt a legalacsonyabb. Ez korántsem jelenti azt, hogy az erdélyi magyarság hátat fordít a politikának. Az egyik államfő-jelöltnek sem volt a magyarokhoz szóló üzenete. A román politikusok tudomásul kell venniük, hogy csak akkor számíthatnak az erdélyi magyarok testületi támogatására, ha komoly ajánlatuk van számukra. Az RMDSZ-nek tudnia kell ezt, a magyarság nem először fordul szembe a szövetség országos csúcsvezetőségével. Így volt ez már 2007 májusában, Basescu felfüggesztésénél is. Az RMDSZ addig taktikázott, míg ismét Iliescuval, Vadim Tudorral és Becalival egy csónakba evezett: Markóék most is ugyanarra az oldalra álltak, mint 2007-ben. A magyarság nem felejtette el az 1990-es marosvásárhelyi véres eseményeket, a bányászjárásokat, a korrupciót és a szociáldemokraták /PSD/ többi „remekművét”. Ismét szakadék tátong az erdélyi magyar gyalogpolgár és az RMDSZ csúcsvezetőség között. /Chirmiciu András: Választási üzenetek. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 9./2009. december 16.Elkezdődött a nagy leszámolás a Szociáldemokrata Pártban (PSD). A tisztújítást szorgalmazza a párt több meghatározó politikusa. Ioan Rus, a PSD volt alelnöke kijelentette, hogy a párt éléről „el kell tűnniük egyes személyeknek”. Rus újságírói kérdésre válaszolva megerősítette, hogy Viorel Hrebenciucra, Marian Vangheliéra és Mircea Geoanara gondolt. Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnöke a kongresszus összehívását szorgalmazta. /-or-: Elkezdődött a nagy leszámolás a PSD-ben. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./2009. december 18.Temesváron a Belvárosi református templom Újvárossy Ernő gyülekezeti termében bemutatták Mandics Györgynek az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent A manipulált forradalom című könyvét. Dr. Bárányi Ferenc író történelmi riport-regényként mutatta be az izgalmas, kriminek is beillő kötetet, amely bevilágít az 1989-es decemberi események mindmáig homályba burkolózó kulisszái mögé. A forradalmi események egyik résztvevője, Balaton Zoltán tanár azt kérte számon a szerzőtől, hogy nem hangsúlyozta ki eléggé a könyvben a Tőkés László körül erős közösséggé szerveződött református gyülekezet szerepét. Mandics György húsz év után először tárta a nyilvánosság elé: ő maga is részt vett 1989 decembere előtt a Ion Iliescu-féle szervezkedésben, amelynek célja Ceausescu hatalmának a megdöntése volt. /Pataki Zoltán: A forradalmi események mozgatórugói. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 18./2010. január 9.Huszadik születésnapját ünnepli az RMDSZ1990 Április 21–22. – Az RMDSZ I. Kongresszusa az Egységben az erő jelszó jegyében Nagyváradon. Felhívással fordul az Ideiglenes Nemzeti Egységtanácshoz és Románia kormányához, tegye haladéktalanul vizsgálat tárgyává az országban a kisebbségi kérdés kezelésében kialakult állapotokat, és haladéktalanul foglaljon állást a kisebbségek kérdésének valóban demokratikus rendezése érdekében. Megválasztják az országos elnökség tagjait: Domokos Géza elnök, Szőcs Géza főtitkár, Béres András, Markó Béla, Formanek Ferenc, Szilágyi Zsolt, Cs. Gyímesi Éva, Csutak István, Bodó Barna, Kántor Lajos, Zonda Attila, Toró T. Tibor, Erőss Péter, Nagy Béla, Verestóy Attila, Sylvester Lajos, Vida Gyula, Kolumbán Gábor, Káli Király István tagok. Tiszteletbeli elnök: Tőkés László. Május 10. –Az RMDSZ közleményében kijelenti, nem kívánja elkötelezni tagságát egyik államelnökjelölt személye mellett sem. Arra kéri választóit, menjenek el szavazni, és szavazzanak a visszarendezés ellen. Május 15. – Szőcs Géza RMDSZ-főtitkár nyilatkozatban teszi közzé a választási adatok feldolgozásával kapcsolatos aggályait. Május 20. – Parlamenti és elnökválasztások. Ion Iliescu a szavazatok 85,07 százalékával elnök lesz. A képviselőházban az RMDSZ 991 601 szavazatot (7,23%, 29 mandátum), a szenátusban 1 004 353 szavazatot (7,20%, 9 mandátum) kap. Május 27. – Az RMDSZ országos elnöksége a közvélemény tudomására hozza: a kormánynak az 1990/1991-es tanév megszervezésére vonatkozó 521/1990.05.12 Határozata ellentétes az érvényben lévő tanügyi törvénnyel. Beadvánnyal fordul az állam vezetőihez. Rámutat: ez a határozat visszalépés a diktatúra időszakához képest. A rendelet a kisebbségi jogokat korlátozó intézkedéseket vezet be az oktatásban (leszögezi, hogy az oktatás minden szinten román nyelven történik; „a nemzeti kisebbségek számára feltételeket teremtenek az anyanyelv elsajátítására és esetenként anyanyelvű képzésre”; az egyetemi oktatás fejezetében szó sincs a magyar nyelvű egyetemi oktatásról stb.). Június 7. – Demény Lajos tanügyminiszter-helyettest, marosvásárhelyi útja során, a helyi Nemzeti Megmentési Front és a Vatra Românească képviselői megakadályozzák abban, hogy a tanfelügyelőségen eleget tegyen hivatali feladatának. Június 13–14. – Bukarestben a rendőrség eltávolítja az Egyetem térről a demokratikus reformok gyorsítását több hete követelő tüntetőket, többszáz személyt őrizetbe vesznek. Miron Cozma vezetésével, Zsil-völgyi bányászok érkeznek Bukarestbe, a rend helyreállításának ürügyével behatolnak és törnek-zúznak, ártatlan járókelőket és tüntető diákokat kegyetlenül bántalmaznak. Június 16. – Az RMDSZ vezetősége a június 13–15-i bukaresti eseményekkel kapcsolatban tiltakozik Szilágyi Zsolt és Zsigmond László RMDSZ-képviselők indokolatlan bántalmazása ellen. Június 20. – Beiktatják a Petre Roman által vezetett új kormányt. Június 27. – Adrian Moţiu államtitkár semmisnek nyilvánítja a Demény Lajos tanügyminiszter-helyettes által kiadott rendeleteket. Deményt július elején fölmentették tisztségéből, de szenátorként alelnöke lett a szenátus oktatásügyi bizottságának. Július 5. – A helyi közigazgatási törvénytervezet vitája során a képviselőházban heves ellenállásba ütközik az a szakasz, amely lehetővé tenné a határozatok kisebbségi nyelven történő megjelentetését. Július 9. – Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Aradon, Kolozsváron és Bukarestben a Vatra Românească szervezésében összejöveteleket tartanak a kisebbségek anyanyelvű oktatása ellen, a román tanulók „hátrányos helyzetbe” kerülése miatt. Július 20–21. – Az RMDSZ országos választmánya nyilatkozatban foglalkozik a marosvásárhelyi márciusi események résztvevőivel szemben indított egyoldalú büntetőjogi eljárás visszásságaival. Míg Sütő András támadói közül senkit sem azonosítanak, a büntetőeljárási szervek több magyar és cigány nemzetiségű személyt tartóztattak le és ítéltek szabadságvesztére. Július 30. – Domokos Géza nyílt levelet intéz Iliescu elnökhöz, amelyben ismételten kéri, hogy a prefektúrák felállításakor vegyék figyelembe a helyi magyar lakosság által beterjesztett javaslatokat Augusztus 13. – Marosvásárhelyen újabb magyarellenes tüntetést szervez a Vatra Românească, amelyen jelszavakat skandálnak késő éjjelig, megfélemlítve a lakosságot. Szeptember 11. – Az RMDSZ parlamenti csoportja interpellációban tiltakozik az oktatási miniszter azon telefonutasítása ellen, amely az érvényben lévő törvényben biztosítottak ellenére megfosztja a tanulókat az anyanyelven történő felvételizés jogától. Szeptember 15. – Az oktatási minisztérium magyar líceum megnyitását engedélyezte Aradon. Szept. 10-én Gheorghe Gîrbovan megyei prefektus kijelenti, hogy nem engedélyezi a líceum megnyitását. Tokay György képviselő tiltakozásul ülősztrájkba kezd. Sikerül elérnie, hogy szeptember 17-én mégis meginduljon a tanítás. Október 4. – A szenátus határozata értelmében a székelyföldi vonatokon rendőrségi és katonai járőrök tartanak ellenőrzést, azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy megvédjék a román utasokat a helybeli lakosok atrocitásaival szemben. Október 6. – Engedélyezik az aradi megemlékezést az 1848-1849-es magyar szabadságharc vértanú tábornokaira. Utólag a román kormány a Magyar Külügyminisztérium egy jegyzékére válaszolva úgy értékeli, hogy a rendezvény nemzeti uszításhoz, a román nép érzéseit sértő megnyilatkozásokhoz vezetett. Október 9. – Az RMDSZ képviselői tiltakozásul kivonulnak a parlamenti ülésről, mert a gazdasági társaságok törvénytervezete szerint ezek vezetője csak román lehet. Végül az RMDSZ által javasolt változatot fogadják el, amelyben a románt román állampolgárságúra cserélik. November 2. – Radu Ceontea és Adrian Moţiu (PUNR) szenátor javaslatára a szenátus napirendre tűzi egy bizottság felállítását, amely kihallgatná azokat a románokat, akik 1989. december 22. után távozásra kényszerültek Hargita és Kovászna megyéből. December 1. – A román nemzeti nap alkalmából Gyulafehérváron kerül sor a parlament szabadtéri, ünnepi ülésszakára. Szőcs Géza főtitkár közbekiabálással, fütyüléssel keltett hangzavarban próbálja elmondani a toleranciáról szóló beszédét. A román ellenzék sem jut szóhoz. A hangulatkeltésben részt vesz – a televíziós felvételen is láthatóan – Petre Roman miniszterelnök is. December 2. – Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a december 1-jei incidens ellen. Követeli, kormányfői minőségével összeegyeztethetetlen magatartásáért Petre Roman megbízatásának visszavonását. December 5. – A Nemzeti Megmentési Front (FSN ) frakcióvezetője, Vasile Văcaru szenátor államellenes tevékenység vádjával bűnvádi eljárást követel Sütő András és Tőkés László ellen. 1991. Február 4. – A közszolgálati televízió nemzetiségi nyelvű adásidejének csökkentése ellen nyilatkozatban tiltakozik az RMDSZ. Február 22. – Domokos Géza RMDSZ-elnök a parlamentben ismerteti a szövetség álláspontját az alkotmánytervezet első cikkelyével kapcsolatban. Kifogásolja azt a meghatározást, hogy Románia „egységes nemzeti állam”. Az RMDSZ és a többi nemzetiség parlamenti csoportja javaslatai az alkotmány tervezetéhez: a hatalom köteles biztosítani a nemzeti kisebbségek védelmét, a román állam alapja nem a román nép egysége, hanem a román nép és a nemzeti kisebbségek egysége. Több paragrafus átdolgozását kérik (pl. azt, hogy ne legyen büntetendő a nemzeti és etnikai szeparatizmusra való felhívás), és azt, hogy a kisebbségek használhassák anyanyelvüket a közigazgatási szervek előtt. Május 24–26. – Marosvásárhelyen megtartják az RMDSZ II. Kongresszusát. Domokos Géza marad az elnök, Tőkés László a tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza a politikai, Kolumbán Gábor a gazdasági alelnök. Az elnökségi tagok: Borbély Imre, Csapó József, Béres András, Patrubány Miklós, Toró T.Tibor, Beder Tibor, Takács Csaba, Tokay György. A kongresszus felhívást tesz közzé, melyben a kommunista nómenklatúra és a Securitate érdekösszefonódására és a hatalmi struktúrák továbbélésére mutat rá. Egy másik felhívást a magyarországi pártokhoz intéznek, kérve a magyar kisebbségpolitika pártérdekeken felülemelkedő stratégiájának kidolgozását. Június 1. – A Maros megyei prefektus, egy 1968-as törvényre hivatkozva, elrendeli, hogy a megyében szereljék le a kétnyelvű helységnévtáblákat, és cseréljék ki azokat románra. Június 12. – A képviselőház tanügyi bizottságában ismertetik az 1991/521. sz. kormányhatározat 1991/92-es tanévre aktualizált szövegét. Eszerint vegyes lakosságú térségekben akkor is kötelező román osztályokat indítani, ha a tanulók létszáma kevesebb tíznél. Románia földrajzát, történelmét és a műszaki tárgyakat románul kell tanítani a kisebbségi iskolákban is. Június 25. – A Kolozs megyei tanfelügyelőség néhány nappal a középiskolai felvételi vizsgák előtt közzéteszi a következő évi beiskolázási tervet. Ezek szerint a Báthory István, Brassai Sámuel és Apáczai Csere János líceumokban, ahol 1990-ben visszaállították a magyar nyelvű oktatást, most újból román osztályok indítását tervezik. A kolozsvárihoz hasonló gondjaik vannak a nagyváradi magyaroknak is. Június 26. – Iliescu elnök fogadja az RMDSZ küldöttségét. Szóvá teszik az iskolaügyben kilátásba helyezett újabb korlátozásokat, a földrajz, illetve a történelem kötelezően román nyelven való oktatásának kérdését szélsőséges nacionalista erők aggasztó térnyerését, az állambiztonsági törvény tervezetében a szeparatizmus önkényes értelmezésének veszélyét, és azt, hogy a szükségesnél kevesebb magyar nyelvű osztályt terveznek indítani. Felvetik, hogy a nagyarányú tanárhiányt csak a Bolyai Tudományegyetem visszaállításával lehetne pótolni. Július 6. –Kolozsváron alakuló ülését tartja az RMDSZ Küldötteinek Országos Tanácsa (KOT). Felhívást intéz az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet genfi Kisebbségi Konferenciájához, a kisebbségi kérdés egész Európára való érvényességét hangsúlyozva. Ugyancsak felhívással fordulnak a román kormányhoz és pártokhoz, egy interetnikus problémákat tárgyaló kerekasztal létrehozását szorgalmazva. (Részletek az RMDSZ, eseménynaptárából) Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. január 11.Huszadik születésnapját ünnepli az RMDSZFOLYTATÁS LAPUNK JANUÁR 9-I SZÁMÁBÓL 1991. Szeptember 7. – A KOT kolozsvári ülésén tiltakozik az igazságügyi szervek „etnikai elfogultsága és nemzetiségi diszkriminációja”ellen. Közleményük hangsúlyozza, autonóm helyi önkormányzatokra van szükség, biztosítani kell a nemzetiségek számarányának megfelelő képviseletet. Szükség van egy Nemzetiségi Minisztériumra is. Szeptember 10. – A Parlament megkezdi az alkotmánytervezet vitáját és jóváhagyja az első szakaszt, amely szerint Románia nemzetállam. Az RMDSZ és a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNŢCD) ellene szavaznak. Október 3. –Az RMDSZ-küldöttség Theodor Stolojannal tárgyal a kormányalakításról. Az RMDSZ igényli a nemzetiségi minisztériumot és jogot formál a miniszteri tisztségre, ezenkívül a tanügyi, művelődési és igazságügyi tárcákban kér egy-egy államtitkárt. Október 5. – Aradon ülést tart a KOT. Nagy vita folyik a kormányban való részvétel esetén igénylendő tisztségek betöltése körül. Elhatározzák a rendkívüli kongresszus összehívását decemberig. Állásfoglalás születik az önrendelkezési jogról és a területi autonómia igényéről. Október 9. – A (Roman-kormány bukását követő) kormányalakítási tárgyalások során a nemzetiségi minisztérium létrehozását Stolojan és az ellenzéki pártok képviselői egyaránt elutasítják. A tárgyalások megszakadnak. Október 17. – Élő tv- és rádióadás közvetíti a Kovászna és Hargita megyéből „elűzött” románok meghallgatásával megbízott parlamenti bizottság jelentését. A jelentés elüldözöttnek tünteti fel azokat a tanárokat, akik kényszerkihelyezésük után hazatértek szülőföldjükre. Az RMDSZ képviselői és szenátorai kivonulnak a parlament együttes üléséről, mert a jelentés az egész magyar nemzeti kisebbség kollektív bűnösségét fogalmazza meg. (Később a Har-Kov-jelentés néven emlegetik.) Október 28. – A parlament két háza folytatja a Har-Kov-jelentés vitáját. Az RMDSZ továbbra is adatokkal cáfolja a jelentés állításait, a román szenátorok és képviselők, csakúgy, mint a korábbi vitanapokon, indulattal és gyűlölettel válaszolnak. November 8. – Budapesten Antall József miniszterelnök fogadja az RMDSZ küldöttségét; megtörténik a hivatalos kapcsolatfelvétel az RMDSZ és a magyar politikai élet vezető erői között. November 12. – A parlament leszavazza, hogy az ország alkotmányában rögzítsék a kisebbségek arra vonatkozó jogát, hogy anyanyelvüket a helyi közigazgatásban is használhassák. Az RMDSZ képviselőit megakadályozzák beszédük elmondásában. November 21. – Theodor Stolojan kormánya nyilatkozatot fogad el a kisebbségekről, amelyben kifejti, hogy elítéli és visszaveri a nemzeti gyűlöletet és az antiszemitizmust. A kormány őrködni fog a kisebbségek jogai fölött, elősegíti önazonosságuk megőrzését, biztosítja az anyanyelvű oktatáshoz való jogot, az anyanyelv szabad használatát. Ugyanakkor kijelenti, hogy figyelemmel követi, hogy az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek elidegeníthetetlenül elismert és szavatolt jogaik gyakorlása ne vezessen a kisebbségeknek a lakosság többi részétől való elszigetelődéséhez. November 23. – Az Alkotmányozó Gyűlés megszavazza az Alkotmányt. Az RMDSZ szenátorai és képviselői az Alkotmány ellen szavaznak, mert – többek között – nem értenek egyet azzal, hogy Románia egységes nemzetállam. December 4. – Az RMDSZ felhívja tagjait: „polgári kötelezettségeinek eleget téve, tanulmányozza Románia alaptörvényét, vegyen részt a népszavazáson és saját belátása és lelkiismerete szerint szavazzon”. December 12. – Király Károlyt megfosztják szenátori mandátumától, mert nem vett részt az Alkotmány parlamenti megszavazásán és megírta az Európa Tanácsnak a román alkotmányozási vita eseményeit. December 27. – Az RMDSZ országos elnöksége nyílt levélben fordul a Központi Népszámlálási Bizottsághoz. Felhívja a figyelmet, hogy nem létezik sem székely nyelv, sem székely nemzetiség, ezért kéri ezeknek a jegyzékből való törlését. 1992 Január 7–14. Népszámlálás. Az adatfelvétel és -feldolgozás hitelességét az RMDSZ kétségbe vonja. Külön népszámlálást szorgalmaz az egyházakkal együttműködve, a romániai magyarok összeírására. Február 9. A helyhatósági választások első fordulójának eredményeként az RM DSZ-nek 117 polgármestere, 2616 helyi és 121 megyei tanácsosa lesz. Február 23. A helyhatósági választások második fordulója. Az RMDSZ polgármestereinek száma 131-re nő. Kolozsváron a PUNR polgármesterjelöltje, Gheorghe Funar kapja a legtöbb szavazatot. Február 24. Romulus Vulpescu szenátor a parlamentben internáló táborok létrehozását sürgeti magyarok számára. Március 19. Névtelen feljelentés alapján a rendőrség házkutatást tart több Kolozs megyei helységben a helyi RMDSZ-elnök, valamint a református lelkészek lakásain és a templomokban. Március 26. Funar polgármester felszólítja a kolozsvári magyar líceumokat és a református lelkészi hivatalt, 48 órán belül távolítsák el a magyar névtáblákat. Április 11. A Nemzeti Liberális Párt kilép a Demokratikus Konvencióból, mert elfogadhatatlannak tartja az RMDSZ törekvéseit. Az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége tiltakozik az újabb polgármesteri határozat ellen, amely szerint bármilyen közlemény, hirdetmény, beleértve a színház- és operaplakátokat is, kizárólag román nyelvű lehet. Május 5. Domokos Géza – bukaresti sajtóértekezletén – bejelenti, hogy nem jelöli magát a szövetségi elnöki tisztségbe és parlamenti mandátumért sem indul, hanem korábbi döntésének megfelelően befejezi politikai tevékenységét. Visszavonulásának egészségügyi és politikai okai vannak. Mivel 1984-ig az RKP KB póttagja volt, visszavonulásával hozzá kíván járulni ahhoz, hogy az RMDSZ ettől a tehertől megszabaduljon. Június 10. Minden magyar eredetű emlékművet meg kell semmisíteni – jelenti ki Gheorghe Funar kolozsvári polgármester. Június 22. Ion Iliescu elnök fogadja az RMDSZ kolozsvári küldöttségét. Tagjai közlik: Kolozsváron a polgármester sorozatos magyarellenes intézkedései miatt pattanásig feszült a helyzet. Az elnök kifejti, hogy nincs hatalma a helyhatóság fölött. Július 4–5. Az RMDSZ úgy dönt: támogatja a DK elnökjelöltjét, Emil Constantinescut. Szeptember 4. Leváltják Horváth Andort, az egyetlen magyar nemzetiségű államtitkárt, azzal, hogy a művelődési minisztériumban megszüntetik tisztségét. Szeptember 27. Parlamenti és elnökválasztás. Az RMDSZ-nek 12 szenátort és 27 képviselőt sikerül bejuttatni a román Parlamentbe. Az elnökválasztáson Ion Iliescu vezet. Október 9. A román külügyminisztérium körlevele megtiltja az Erdély szó használatát hivatalos iratokban, az ilyen tartalmú levelek fogadását és azt is, hogy a kormány helyi szervei a külügyminisztérium előzetes engedélye nélkül külföldieket fogadjanak. Október 11. Az elnökválasztás második fordulójában Iliescu és Constantinescu mérkőzik meg; 73,2%-os részvétel mellett Iliescu nyer, 61,43-38,57% arányban. November 30. Kolozsvárott újabb feszültséget provokál Gheorghe Funar, azzal, hogy a Mátyás-szobor talapzatára fölszereltet egy Iorga-idézettel ellátott bronztáblát, amely a király román eredetét hivatott igazolni. Domokos Géza az RMDSZ Elnöksége nevében levélben fordul az ország elnökéhez, kéri, állítsa le Kolozsváron a Mátyás-szobor körül történő törvénytelenségeket. December 1. Románia nemzeti ünnepén, nagy rendőri felügyelet mellett, hivatalosan fölavatják a Mátyás szoborra tett táblát. Az RMDSZ tiltakozásként távol marad minden aznapi megnyilvánulástól. Román értelmiségiek is magyarellenes provokációnak tartják, hogy hozzányúltak Fadrusz János művéhez. Másnap a város mintegy 300 magyar lakosa körmenettel és gyászszertartási énekekkel tiltakozik. December 6. Kolozsváron a Szent Mihály-templomban a város magyar lakossága ökumenikus istentiszteleten tiltakozik a Mátyás-szobor meggyalázása ellen. Az istentisztelet után a több ezres tömeg néma csendben megkerüli a templomot. A menethez több ellenzéki román értelmiségi is csatlakozik. December 22. Az Országos Műemlékvédő Bizottság határozatban tiltja meg a Kolozsvár főterén található emlékművek és azok környezetének módosítását, elrendeli a Mátyás-szobor eredeti állapotának visszaállítását. Az intézkedést nem támasztja alá politikai akarat, ezért hatástalan marad. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. január 13.Sógor Csaba: az autonómia eszköz és nem célLehet ez a nemzeti minimum, amellyel mindenki egyet értene, az autonómia? Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselője: Az autonómia nem cél, csak eszköz. Most elsősorban az fő cél, hogy a legfontosabb kérdésekben közös nevezőre jussunk. Előbb mi magyarok, egymást közt. És majd ez lehet az alapja egy magyar-román megegyezésnek, amit szerződés formájában papírra is kellene vetni. A formát nevezhetjük kulturális vagy területi autonómiának, statútumnak. Egyébként kisebbségpolitikájával most Szerbia mutat példát. Gondoljunk bele, Magyarországon kívül egyetlen uniós országban sem hivatalos nyelv a magyar. Ezt még nekünk sem, és önöknek, felvidékieknek sem sikerült elérni. Egy unión kívüli országban, Szerbiában viszont hivatalossá vált a magyar nyelv. Románia és Szlovákia is példát vehetne Belgrádtól. Amúgy a vajdasági rendezés sem tökéletes, jelen pillanatban azonban ez a legtöbb, amit a magyar kisebbség elért. Sajnos, előítéletekkel élünk, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, a román politika befogadóképességének meg vannak a határai. A valóság azonban, hogy önök hangosan beszélnek az autonómiáról, mi viszont ezt a szót ki sem ejthetjük. Nem mondhatjuk, hogy Felvidék, már a Kárpát-medence is fekete listára került. Szóhasználatunkban korlátoznak, jogilag meg nyelvtörvénnyel reguláznak. Megengedőbb lenne a román politika? – Szlovákiában, azt hiszem, nagyobb a félsz, mert a magyarság a határ mellett él. De Erdélyben sem volt egyszerű az elmúlt években. Parlamenti képviselőként öt autonómia törvénytervezetet írtam alá. Sokat támadtak és bíráltak bennünket. Én azonban mindig azt vallottam, szoktatni kell a románokat ehhez a gondolathoz. Nyilvánvalóan, a kormány összetételétől függően változnak a politikai diskurzusok. Példaként említhetném a román nyelv oktatását is. Szerintünk idegen nyelvként kellene oktatni, a románok azonban meg sem hallgatták érvelésünket, már a mondat első felétől elborult az agyuk. Tanultunk belőle, már azt mondjuk, különleges nyelv, amit nem anyanyelvűeknek írt könyvekből kell tanítani. Durván reagáltak az autonómia szóra is, ezért azt mondjuk, decentralizáció. De bízom benne, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor bizonyos kifejezések már senkit nem irritálnak majd. Egyébként Romániában is van nyelvtörvény. Jóváhagyásakor a szociáldemokraták voltak kormányon. Ugyanolyan hitvány volt, mint a szlovák. Minden erőnkkel küzdöttünk ellene, a parlamenti vitakor a buta megfogalmazásokat nevetségessé tettük, mégis jóváhagyták. Iliescu elnök azonban nem írta alá, így a pénzbüntetésre vonatkozó részt törölni kellett. Tehát sikerült a törvény méregfogát kioperálni, ma már senki nem beszél róla. Bízzunk benne, hogy a politikai diskurzus Szlovákiában is megváltozik. Példaértékű volt az a magyar összefogás, amit a szlovák nyelvtörvény kapcsán láttunk. Lehet ez biztató a jövőre nézve? Fontos kérdésekben van esély a közös fellépésre? – Minden bizonnyal. De nemcsak a veszélyben és a szükségben kellene összefognunk. Itt van a Lisszaboni Szerződés adta lehetőség, amely kimondja, hogy egy millió polgár aláírásával kezdeményezhet törvényt. Brüsszelben már van magyar lobbiiroda is. Csak élni kell a lehetőségekkel. Lassan talán majd rájövünk, hogy lehet többfelé gondolkodni, de ha a nemzet érdeke úgy kívánja, össze kell fogni, félre kell tenni a személyes sértettségeket, a múltbeli sérelmeket. A magyarságnak történelmi bűne a széthúzás. Mohács volt az első december ötödikénk. Most azonban már okulni kellene a történelemből, és meg kell tanulnunk az összefogást. A nyelvtörvény is azt mutatta, hogy képesek vagyunk rá. Forrás: Felvidék.ma 2010. január 15.„Zárjuk össze sorainkat”Évfordulós beszélgetés Markó Bélával, a húszéves „születésnapját” ünneplő RMDSZ elnökével Nagyszabású gálával ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját Kolozsváron szombaton az RMDSZ. A rendezvényre hétszáz meghívottat várnak. Markó Béla szövetségi elnököt a szervezet elmúlt két évtizedéről kérdeztük. Húsz éve bukott meg a kommunista rezsim, húszéves a demokrácia, húszéves az RMDSZ. A húszéveseké most a világ, elnök úr? – Nem, nemcsak a húszéveseké... Én magamat sem érzem húszévesnek... Hát nem, mert ön még csak tizenhét. A napokban tölti a tizenhetedik évét az RMDSZ elnökeként... – Valóban, én magam csak jövőre leszek nagykorú. Az RMDSZ-t 1990 januárjában jegyezték be véglegesen a bukaresti 1. kerületi bíróságon, a romániai magyarság érdekképviseleti, illetve politikai ernyőszervezeteként. Ez a kettősség végigkísérte az RMDSZ-t ez alatt a húsz év alatt. – Sok vita nem volt erről annak idején, és csak néhány ember volt azon a véleményen, hogy pártot kellene alapítani. Köztük voltak jelentős személyiségek is, én például tudom, hogy Király Károly így vélekedett a kezdet kezdetén. Aztán 1990 elején létre is jött több kisebb magyar párt, a Kereszténydemokrata Párt, a Kisgazda Párt és a Független Magyar Párt. De ők is aztán – kivéve a Független Magyar Pártot, amelynek volt egyféle RMDSZ-ellenes éle – hamar bekerültek az RMDSZ ernyője alá. Az ernyőszervezeti, mozgalmi jelleg akkor nagyon nyilvánvaló volt. Nem merült fel a kezdet kezdetén, hogy az RMDSZ ideológiailag is helyezze el, határozza meg magát a politikai skálán. Ez jóval később vált témává, amikor felmerült, hogy melyik európai pártszövetséghez csatlakozzunk. Természetes módon indult így, hogy a szervezetbe minden magyar beletartozik. – Marosvásárhely fekete márciusa keresztútnak számít Románia és az egész erdélyi magyarság életében. Az volt a nagy kérdés, hogy az erdélyi magyarság politikai úton kívánja-e a problémáit rendezni, vagy előáll itt a későbbi jugoszláviai helyzet. Végiggondolva a marosvásárhelyi eseményeket megelőző három hónapot, számos kérdés maradt nyitva. Elvben az RMDSZ azzal a céllal jött létre 1989 decemberében, hogy a román parlamentben és más politikai fórumokon ellássa a romániai magyarság érdekeinek védelmét. December utolsó és január első napjaiban még úgy tűnt, hogy ez nagyon zökkenőmentesen történik majd, akkora volt az eufória. Utána viszont kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, fellángolt a nacionalizmus – minden bizonnyal nem spontánul, hanem a háttérből irányítva. Ez vezetett a marosvásárhelyi fekete márciushoz, és akkor és ott dőlt el, hogy erőszakos konfrontáció által próbálja valaki rendezni a román-magyar viszonyt, vagy pedig a politikai utat választjuk. Az utóbbit választottuk. Hogyan jellemezné egyetlen mondatban a Domokos Géza nevével fémjelzett, 1990–1993 közti korszakot? – A programalkotás és az önmeghatározás korszaka. 1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották meg az RMDSZ elnökévé. Hány évre rendezkedett be akkor? – Annak idején még két évre választottuk meg az RMDSZ elnökét, azután tértünk rá a négyévenkénti mandátumokra, és meg kell mondanom, nekem akkor a rám váró két esztendő is rendkívül hosszúnak tűnt. Aki volt katona, tudja, mire gondolok: én akkor arra a két évre úgy tekintettem, mint a rám váró katonaságra. Szó sincs arról, hogy életpályát terveztem volna ebből. 1992-ben már nyilvánvaló volt, hogy Domokos Géza nem akarja folytatni – és az is igaz, hogy nem is tudta már akkor az RMDSZ-ben kialakult két tábort összetartani. Ő bölcs és kiegyensúlyozott ember volt, de annyira besorolták az egyik táborba, és annyira polarizáltak voltak az RMDSZ-ben a viszonyok, hogy már akkor látszott, nem tudja ezt a két tábort összetartani. Valamiféle szükségmegoldás voltam én erre... 1993 nyara, Neptun. Hosszú ideig szitokszó volt az erdélyi magyar közéletben a fekete-tengeri üdülő neve, ahol az RMDSZ az első tárgyalásait folytatta a román hatalommal. – Az én RMDSZ-elnökségemnek is ez volt az első nagy megrázkódtatása. A román hatalom képviselőivel való első jelentős tárgyalás amúgy 1990. március 20-a után zajlott, a marosvásárhelyi eseményeket követő napokban. Két álláspont ütközött az RMDSZ-ben: megpróbálni tárgyalásos úton, kis lépésekkel, részeredményekkel, kompromisszumokkal elindulni a megoldás útján, vagy pedig az az álláspont, hogy addig nem érdemes ebbe belevágni, amíg a radikális megoldásokat legalább elvben el nem fogadtatjuk. Ugyanaz volt a szembenállás, mint most: akkor is Tőkés László volt a fő-fő képviselője annak az álláspontnak. Neptunnal az volt a gond egyébként – és azért ítélte el a Szövetségi Képviselők Tanácsa –, mert azok a kollégák, akik tárgyaltak, nem egyeztetett mandátummal tették. De ezek a kezdet, a teremtés kínjai, a szülés fájdalmai voltak. 1995 márciusa, RMDSZ-kongresszus Kolozsváron. A küldöttek célul tűzik ki a területi autonómia megvalósítását. Újabb szitokszó, ezúttal román oldalról... – Engem például nyilatkozatban ítélt el a román szenátus azért, mert Londonban egy előadáson az erdélyi magyarok autonómiaköveteléseiről beszéltem, amiből rendkívüli botrány lett. Ezek eléggé kivételes dolgok, hogy egyetlen szenátort a szenátus elítéljen egy politikai nyilatkozatáért. Azóta beszélünk, beszélhetünk az autonómiáról, ma már nem borzolódnak fel a kedélyek. A központosított, autoritárius állam eszméje Romániában fellazult, a helyi autonómia gondolata nem talál ellenkezésre, sőt cél mindenki számára. Most az a kérdés, hogy csak beszélünk róla, vagy valami történt is? Valami egészen biztosan történt. Az, hogy ma Romániában van valós választott megyei és helyi önkormányzat, amely még nem jutott el ugyan a helyi autonómia állapotába, de ezeknek a választott megyei elnököknek, tanácsoknak, polgármestereknek van valós költségvetési erejük és hatáskörük. A magyar nyelv nyilvánossá válhatott Romániában, és bizonyos helyzetekben hivatalos jellege van. Ezek olyan nyelvhasználati jogok, amelyek közelebb vittek az autonómiához. 1996-ban a Demokratikus Konvenció oldalán – történetében először – kormányra került az RMDSZ. Ez jelentős minőségi változás. – Az azt megelőző években megtapasztaltuk: a parlamenti ellenzékiség alkalmas arra, hogy a hangunkat hallathassuk, hogy lefolytassuk a vitáinkat a románokkal, hogy megfogalmazzuk a céljainkat. De arra nem alkalmas, hogy megoldásokat érvényesítsünk. Gyakorlatilag a tanügyi törvény tekintetében – 1995-ben elfogadtak egy rendkívül diszkriminatív törvényt – sem tudtunk előrelépni. A nyolcvanas években a magyarságot már kiszorították az államvezetésből, a helyi vezetésből is, úgyhogy nem volt igazán vezetési tapasztalatunk, de 1996-ban végül úgy döntöttünk, hogy kormányra lépünk, aminek az érzelmi feltételei is megvoltak, mert olyanok készültek kormányozni, akikkel összekapcsolt az addigi közös ellenség, az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Front. Attól kezdődően a román kormányra és parlamentre tettük a hangsúlyt ami a megoldások keresését illeti. Nyilván, ez háttérbe szorította a protesztpolitikát. Ennek a négy évnek mi volt a legfontosabb eredménye és kudarca? – Jelentősen bővült a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron. Az a cél viszont, amelyet nem értünk el abban a pillanatban, az önálló magyar egyetem visszaállítása. A nyelvhasználati kérdésben is léptünk előre: egy sürgősségi kormányrendelettel a hússzázalékos szabályozást bevezettük, de azt az Alkotmánybíróság aztán visszadobta, és csak 2001-ben, a Szociáldemokrata Párttal együttműködve fogadtattuk el. A legnagyobb eredmény azonban az oktatási törvény volt: hosszú, éles viták után 1999-ben sikerült úgy módosítanunk az 1995-ös, diszkriminatív oktatási törvényt, hogy bennemaradt ugyan egy-két megszorító intézkedés a Románia földrajza és a történelemoktatás tekintetében, de szinte minden egyebet megoldottunk. A szakoktatás lehetségessé vált magyarul, felvételizni lehetett anyanyelven, az egyetemi oktatásból kiiktattuk a tiltást, ami az anyanyelven való tanulást illeti, önálló iskolák létesítését tettük lehetővé. A kisebbségpolitika tekintetében a leggyümölcsözőbb periódus a szociáldemokrata kisebbségi kormány támogatása volt a parlamentből, 2000–2004 között. Ez volt az RMDSZ–PSD protokollumok korszaka, melynek végén a Szabadság-szobrot is sikerült felállítani. – Adrian Năstaséék pragmatikus politikusok voltak, Năstase szerintem akarta is a reformot a román–magyar viszony tekintetében, és nem is volt olyan rossz az az együttműködési forma, hogy mi hagytuk őket kormányozni, s a protokollumok jobbára kisebbségjogi célokat tartalmaztak. Ez egy klasszikusan kisebbségpolitikai együttműködés volt: nem volt meg számunkra a kormányzás felelőssége, nekik pedig nagy érdekük volt, hogy egyedül kormányozhassanak. Miközben a román–magyar viszony javulóban volt, az RMDSZ-beli belső feszültségek növekedtek. A 2003. januári szatmári kongresszuson megszűnt a tiszteletbeli elnöki tisztség, Tőkés László az RMDSZ-en kívülre került. Jó döntés volt, vagy megbánta? – Ezt nem én döntöttem el egyedül, számomra az utolsó percig dilemma volt, hogy kell-e ilyen döntést hozni. A döntés lényege az volt, hogy meg kell-e szüntetni a tiszteletbeli elnöki funkciót. Én úgy láttam, hogy abban a formájában a tiszteletbeli elnöki funkciót így is, úgy is meg kellett szüntetni, és ez úgy volt Tőkés Lászlóhoz igazítva, hogy volt is valós hatásköre is, meg nem is, amivel lehetett élni, és lehetett visszaélni is. Szerintem ezt mindenképp tisztázni kellett, de pontosan azért, mert Tőkés Lászlóról volt szó, én az utolsó pillanatig dilemmában voltam. Meg kell mondanom, hogy végül engem is és a kongresszusi küldöttek nagyrészét is az győzte meg, hogy akkor Tőkés László erőnek erejével ütközni akart az RMDSZ-szel, hiszen ellenrendezvényt hozott össze a Láncos-templomban. Ennek a kongresszusnak azért voltak előzményei is, ne felejtsük el, hogy Tőkés László ezt megelőzően az RMDSZ-t bíróságra adta. Mindannyian okultunk abból, ami akkor történt, de szerintem Tőkés László kikényszerítette a válást, és úgy próbálta csinálni, hogy ne ő adja be a válókeresetet. Rég volt, azóta létrejött a Magyar Összefogás. Van, amiben változott a viszony, van, amiben nem. 2004, választások, az RMDSZ ismét kormányon. Kisebbségpolitikai szempontból kevésbé eredményes négy év következik. – Ahhoz, hogy eredményeket érjünk el ilyen téren, kényelmes, stabil korményzati többségre lett volna szükség, és ilyen az első hónapokat kivéve nem volt. A kisebbségi törvény elakadása jelezte tulajdonképpen a többségi szolidaritás végét, aztán következett a kisebbségi kormányzás a Nemzeti Liberális Párttal, amikor kisebbségpolitikai szempontból sok mindent megoldottunk a meglevő jogszabályokra támaszkodva: iskolakérdést, anyanyelv-használati problémákat, visszaszolgáltatást – mindent, amit a végrehajtás eszközeivel meg tudtunk csinálni. Sőt, jogszabályi szempontból is – csak erről kevesen tudnak – az én kormányfő-helyettesi tisztségem, amikor az oktatást is felügyeltem, bizony alkalmas volt arra, hogy a minisztériumi rendelkezésekbe, az ezzel kapcsolatos határozatokba, bevittük nemcsak az elvet, hanem a gyakorlati megoldást is azzal kapcsolatban, hogy mindenütt kell lennie kisebbségi képviseletnek. Egy egész rendszert építettünk fel, a meglevő törvények alapján. 2008 végén ellenzékbe került az RMDSZ. Hasznos volt ez az egy év ellenzékiség, és ha igen, mire volt jó? – Hasznos volt. Minden helyzetet lehet kamatoztatni a politikában, és ennek az egy évnek megvolt a haszna, hogy mindenki végiggondolhatta az RMDSZ helyét, szerepét, azt, hogy kell-e kormányra törekedni. Az én konklúzióm egyértelműen az volt ezekben a hónapokban, hogy amint lehetségessé válik, ki kell alakítani ismét a kormányzás lehetőségét az RMDSZ számára, és hát ki is alakítottuk. Egy eredménye biztosan volt ennek az egy évnek: a Magyar Összefogás. – Igen, és látszik is, hogy most, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum legutóbbi találkozóján már élesebbek voltak a véleménykülönbségek, megint előjött az alapvető elvi konfliktus. Tőkés Lászlóék tulajdonképpen ellenzik azt, hogy egy magyar érdekvédelmi szervezet kormányzati szerepet vállaljon. Pedig a Kárpát-medencében a magyar közösségek egyike sem talált még ennél hatékonyabb eszközt. Való igaz, a kormányralépés most valószínűleg el fog bennünket megint távolítani, de mi konzultációt, egyeztetést kínáltunk, és továbbra is kínálni fogunk Tőkés Lászlóéknak. Döcögve bár, de működni fog a Magyar Összefogás. Az összefogás az ön meglátásában újraintegrálást jelent, vagy alkalmi koalíciót bizonyos helyzetekre? – Újraintegrálódást ebben a pillanatban nem látok, és nem is erőltetnék. Én továbbra is egységpárti vagyok, de most, ha józanok vagyunk, csak arra látok esélyt, hogy amikor szükséges, összezárjuk sorainkat. Salamon Márton László. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. február 9.Újabb orosz „nyílvessző” a rakétapajzs ellenÚjabb orosz bírálat érte tegnap Bukarestet, miután a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) a múlt héten jóváhagyta azt az amerikai kérést, hogy ballisztikus rakéták megsemmisítésére alkalmas elfogórakétákat telepítsenek Románia területére az amerikai rakétapajzs részeként. Az orosz külügyminisztérium korábban aggodalmának adott hangot a CSAT döntése kapcsán. Most Alekszandr Babakov, az orosz parlament alsóházának az elnöke bírálta hazánkat. Kifejtette, hogy az amerikai rakétapajzsnak az Egyesült Államokat kell megvédenie Irán, Észak-Korea és Szíria esetleges támadásaitól. A múlt heti döntéssel Románia a lehetséges megtámadott országok közé sorolta magát, ami azt mutatja Babakov szerint, hogy a román hatóságokat „elkápráztatják a számítógépes játékok”. Hazánkban elhangzottak az első bírálatok is rakétapajzs-tervvel kapcsolatosan. Az egyik ellenző Ion Iliescu volt államfő, aki szerint a bukaresti parlamentnek alaposan meg kell vitatnia ezt a kérdést, mi több népszavazás kiírását is szorgalmazza. Iliescu szerint a parlament csak akkor tud megalapozott döntést hozni, ha a törvényhozókat tájékoztatják: pontosan milyen feltételek mellett vállalta Románia az amerikai rakétapajzs bizonyos elemeinek a területére való telepítését. Sebastian Lăzăroiu, a román államfő tanácsadója szerint Oroszország erről a kérdésről a NATO-val és nem külön Romániával fog tárgyalni, ezért szerinte a CSAT döntése miatt nem válik feszültebbé Bukarest és Moszkva viszonya. Hasonló képpen vélekedik Dan Dungaciu külpolitikai elemző is, aki a Le Petite Journal című francia lapnak elmondta: Románia és Oroszország viszonyát nem befolyásolja majd az amerikai rakétapajzs kapcsán hozott román döntés, hiszen határozott orosz tiltakozás mindeddig nem volt. Szerinte Románia szerepe felértékelődik az Egyesült Államokkal való viszonyban, de Oroszországgal szemben is, mert így Moszkva kénytelen lesz az eddiginél jobban figyelembe venni Romániát. Mircea Geoană, a Szociáldemokrata Párt elnöke tegnap kijelentette, hogy pártja álláspontja szerint a nemzetbiztonsági stratégiát – amit Traian Băsescu első mandátuma alatt frissítettek legutóbb – újra kell értékelni a CSAT döntése tükrében- B. T. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. február 17.Iliescu háttérbe vonulIon Iliescu volt államfő, a Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnöke tegnap bejelentette lemondását minden pártbeli tisztségéről. A 80 éves politikus az utóbbi időben több alkalommal is kritizálta a PSD jelenlegi vezetőségét a szombati tisztújító kongresszus előkészítése miatt. Iliescu szerint rossz irányváltást jelent Mircea Geoană pártelnök javaslata, miszerint nem külön kell majd voksolni a vezetőségi tagokra, hanem egységes elnöki stábot választanak. Álláspontja szerint ez káros, mivel ahelyett, hogy minden tisztségre kiválasztanák a legmegfelelőbb embert, minden elnökjelölt mellé odakapcsolják a csapatát is. Ezt azért tartja veszélyesnek, mert így nem egyének, hanem csoportok vetélkedése zajlik, ez pedig végzetes szakadáshoz vezethet. Iliescu közölte, lehet, hogy már a kongresszuson sem vesz részt, ugyanakkor úgy vélte, a kongresszus még módosíthatja az elnökválasztás kritériumait. Ion Iliescu alapítóként évekig volt a párt elnöke, 1990–1996 és 2000–2004 között pedig az államfői feladatokat is ellátta. A 2005-ös PSD-s elnökválasztáson alulmaradt Geoanával szemben, 2006 óta Geoană javaslatára a PSD tiszteletbeli elnöke M. Á. Zs. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. február 22.Ponta is legyőzte GeoanátBotrányoktól és meglepő fordulatoktól sem mentes rendkívüli tisztújító kongresszusán tegnap hajnalban Victor Ponta személyében új elnököt választott a Szociáldemokrata Párt (PSD). A „kis Titulescunak” is nevezett 38 éves politikus az alakulat jelenlegi vezetőjét, Mircea Geoanát győzte le szoros küzdelemben, 856 szavazattal 781 szavazat ellenében. Az eredetileg kétfordulósnak várt tisztújítás azután szűkült egyfordulósra, hogy a kongresszuson a kilenc jelöltből heten sorra visszaléptek egyik vagy másik fél javára. Sorra visszaléptek „Geoană egészen biztosan veszít” – hallhatták az élesebb fülű újságírók az addigi pártelnök egyik fő támogatójától, Marian Vangheliétől, amikor a PSD bukaresti szervezetének elnöke a fővárosi küldöttek élén a szavazófülkék felé tartott. Jóslata azonban nem jelentett meglepetést a sajtósoknak, mert Mircea Geoană kudarca az esti órákban már borítékolható volt. Ehhez az járult hozzá, hogy a visszalépő jelöltek közül – egyesek szerint előre megírt forgatókönyv alapján – Miron Mitrea szenátor, majd Radu Mazăre konstancai polgármester is Victor Pontára „testálta” szavazatait. Emellett a „kis Titulescu” egykori mentora, Adrian Năstase volt miniszterelnök is a fiatal politikust méltatta kongresszusi beszédében. A „kegyelemdöfést” azonban Mircea Geoană számára Ion Iliescu felszólalása jelentette. A PSD tiszteletbeli elnöke – aki a kongresszust megelőző napokban jelentette be visszavonulását a pártban betöltött posztokból – ugyan nem nevezte meg azt a személyt, akit a PSD élén látna, ám beszédében élesen bírálta Mircea Geoană mandátumának öt évét. A párt „manelizálódásáról” beszélt, utalva egyebek mellett Marian Vanghelie sokszor botrányos viselkedésére. Az agg politikus szólt arról az üdvözlő táviratról is, amit még nagykövetként Geoană küldött tíz éve Románia frissen megválasztott elnökének, Emil Constantinescunak. Iliescu ekkor beszédében „árulást” emlegetett – s a jelen lévő sajtósok szerint ez volt az a momentum, amikor a küldöttek többsége Ponta oldalára állt. Ion Iliescunak egyébként szinte minden mondatát taps kísérte, érezhetően kézben tudta tartani a kongresszust, ellentétben az ülésvezető Mircea Geoanával, aki képtelen volt lecsillapítani az értekezlet kipattant, angoskodásoktól sem mentes konfliktusokat. A két fő jelölt közti erőviszonyokat tükrözték kongresszusi kortesbeszédeik is. Míg Ponta magabiztos szónoklatot tartott, Geoană mentegetőző hangnemben szólt a küldöttekhez. A tenyerek hangosabban csattantak össze Ponta szavai után. A talányos Diaconescu Ponta körvonalazódó győzelmét egyetlen momentum tette kétségessé: Cristian Diaconescu visszalépése az elnökválasztásból. A volt külügyminiszter gesztusa nem csak önmagában jelentett meglepetést – visszalépése előtt néhány órával még kortesbeszédet tartott –, hanem az is, hogy Geoanának „adományozta” addigi híveinek szavazatait. A gesztust Ponta hívei látható aggodalommal fogadtak. Utóbb kiderült: a PSD új vezetőjének az adhat valóban aggodalomra okot, hogy a párt kongresszusán megválasztott tizenöt alelnök többsége Geoană támogatói közül került ki. A megtört Geoană „Az agóniától az eksztázisig” – így jellemezte férje győzelme után a Ponta-tábor lelkiállapotának hullámzását Daciana Sârbu. Az újságírói kérdésre adott válasz már hajnali háromkor hangzott el, miközben a küldöttek zöme a szerteszét hajigált pillepalackok és szórólapkupacok között a Romexpo hatalmas kiállítócsarnokának kijárata felé evickélt. „Hétfőtől munkához látunk, köszönöm a támogatásotokat” – üzente a távozóknak pulpitusról, immár elnökként Victor Ponta. Elődje, Mircea Geoană, láthatóan megtörten, ám a körülményekhez képest – az államfőválasztásokat is néhány szavazattal bukta el – méltósággal fogadta a kudarcot. „Természetesen keserűséget érzek, de sok sikert kívánok utódomnak” – mondta a szónoki emelvényről a politikus. „Aki bátor, velem tart” Victor Pontának nem kellett megvárnia a hétfőt azzal, hogy munkához lásson. Tegnap ugyanis máris szembesülnie kellett azzal, hogy folytatódtak az „elszivárgások” a PSD-ből. Culiţă Tăriţă és Ioan Muntenu képviselők, majd Şerban Mihăilescu szenátor is bejelentette, kilép a szociáldemokraták soraiból, s a parlamentben csatlakozik a függetlenekhez, akik Gabriel Oprea vezetésével nyáron új párt létrehozására készülnek. „Remélem, az elszivárgási folyamat leáll. Aki bátor, velem tart, amikor a párt új útra lép” – mondta Victor Ponta. Eredményes ellenfelet remélnek a parlamenti pártok „Remélem, hogy modern, európai szellemiségű párttá tudja alakítani a PSD-t, hogy ne rettegjünk a korrupciótól, ha hatalomra jutnak” – ezekkel a szavakkal gratulált Theodor Stolojan, a Demokrata–Liberális Párt (PD-L) alelnöke Victor Pontának. Ugyancsak a PSD modernizálásának feladatát hangsúlyozta Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, aki reményét fejezte ki, hogy húsz évvel a rendszerváltozás után a baloldal „végre le tudja vetkőzni a kommunista beidegződéseket”. Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a Mediafax hírügynökségnek úgy fogalmazott: „kellemesen csalódott” a PSD-kongresszuson tapasztalt demokrácia láttán. „Így kell ennek lennie: a viták, a konkurencia, a lobbi hozzátartozik egy párt belső demokráciájához” – fogalmazott Borbély. Szerinte Ponta sikere azzal magyarázható, hogy megérett a változás a PSD-ben: ellenzéki pártként valós alternatívát kell felmutatniuk.(M. Á. Zs.) Cs. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. március 4.Iliescu arcai és harcaiAz 1989. évi rendszerváltást követő, húsz éve tartó „átmeneti korszak” legtöbbet dicsért és szidott politikusa kétségtelenül Ion Iliescu. A nyolcvanadik életévét tegnap betöltő, volt kétszeres (háromszoros?) államfő, Ion Iliescu nemrégiben elhangzott bejelentésével, miszerint a jövőben semmilyen tisztséget nem vállal, sem pártjában, sem pedig a politikai, illetve a közéletben, történelmi korszak zárult le Romániában – vélik szinte egybehangzóan politikusok, politikai elemzők. A hit fegyverténye Bár a Szociáldemokrata Párt rendkívüli tisztújító kongresszusa cáfolni látszik ezt, hiszen ha nem is jelöltette magát semmilyen pártfunkcióra, személyisége, gondolkodása meghatározó módon rányomta jegyét a rendezvényre, az kétségtelen, hogy visszavonulásával valami véget ért a hazai politikai életben. Ha egyéb nem, hát az, hogy távozott az egyetlen olyan román politikus, akinek volt politikai meggyőződése. Iliescuval rengeteg mindenben lehetett nem egyetérteni, az viszont tény, hogy hitt az általa vallott elvekben. Ami a jelenlegi romániai politikai viszonyok között hatalmas – és egyelőre úgy tűnik: utánozhatatlan – fegyvertény. A felvilágosult zsarnok Ion Iliescu alapvetően meghatározta az ország sorsát az utóbbi húsz esztendőben – függetlenül attól, hogy hatalmon, avagy ellenzékben volt-e. Sokan gyakran és joggal ítélik el azért, mert nem volt bátorsága végrehajtani az alapvető gazdasági és társadalmi reformokat, mert félt a kapitalizmustól, és helyette a fából vaskarika „emberarcú szocializmus”, valamint a felvilágosult zsarnok eszményképét követte, és emiatt kullog most az ország az utolsók között európai és uniós viszonylatban egyaránt. Valóban, elnöksége(i) idején az ország leszakadt a fejlődésben a volt kommunista blokk államaitól, eltávolodott a nyugati értékektől (vagy a szükségesnél és lehetségesnél jóval kisebb mértékben vállalta fel azokat), az ország erőforrásait az elavult gazdasági rendszer fenntartására fordította, a korszerűsítés és a szerkezetváltás helyett. Románia megkésett a privatizációval, a tulajdon-visszaszolgáltatással, a külföldi tőke esztendőkön át idegenkedett az országtól. Plusz, mínusz Iliescu mandátuma alatt Románia elsőként csatlakozott a NATO békepartnerségi akciójához, bár nem sokkal előtte, 1999-ben még hevesen elítélte az észak-atlanti szövetség jugoszláviai intervencióját. Igaz, ezzel inkább Emil Constantinescu akkori államfőt próbálta meg lejáratni a hazai nacionalista közvélemény előtt. Szintén az ő mandátuma alatt kapott meghívást Románia a NATO-ba, írta alá a társulási szerződést és fejezte be a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val. Mindez, még akkor is érdem, ha nagyrészt külső nyomásra bólintott rá a nyugati értékrendhez való felzárkózásra. Ion Iliescu nagy bűne, hogy mindmáig nem tudjuk, kik voltak a gyilkosok 1989 decemberében, de nevéhez fűződik Marosvásárhely fekete márciusa és a többrendbeli bukaresti bányászdúlás is. Viszont az is tény, hogy 1999-ben, amikor Miron Cozma bányászai veszedelmesen nyomultak Bukarest felé, a demokratikus pártok oldalán aláírta a jogállam melletti elkötelezettséget meghirdető nyilatkozatot. Elmarasztalható azért is, hogy szemhunyó beleegyezésével – olykor bátorításával – a volt kommunista nómenklatúra második vonala a Szekuritáté átmentett struktúráival együtt megkaparintotta a politikai, gazdasági és pénzügyi hatalmat. Emiatt szinte semmit sem tett a magas szintű korrupció, a „pártokon átívelő” maffia ellen, sőt, ekkor alakult ki, a később általa is kárhoztatott „komakapitalizmus” – bár ő maga „szegény, de becsületes” politikusként nagyrészt mentes maradt a korrupciótól. Végül alighanem az ő lelkén szárad az is, hogy az országban politikai divattá lett az ígéretek megszegése, hiszen ő vágta sutba az első fontos politikai ígéretet, miszerint a Nemzeti Megmentési Front nem alakul át párttá. Átalakult, és ezzel kezdődött el az „Iliescu-korszak”, amely ilyen vagy olyan formában, de húsz esztendeig tartott. Vagy tart még most is. Bogdán Tibor. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. március 10.A védőügyvéd kártyáiA Gusa-szobor felállítását megszavazták az RMDSZ-tanácsosok is Erre hivatkozott tegnap a Marosvásárhelyi Táblabíróságon megtartott fellebbezési tárgyaláson a helyi tanács általmegbízott ügyvéd, Vasile Ghere. A fellebbezést Tőkés László nevében Kincses Előd ügyvéd nyújtotta be a törvényszék határozata ellen, kérve, hogy a Gusa-ügyben a jogerős ítélet megszületéséig szüneteltessék a szobor felállítására vonatkozó tanácsi határozat végrehajtását. Kincses Előd a tegnapi tárgyaláson fenntartotta a fellebbezést, kérve, hogy mindaddig, míg jogerősen el nem bírálják, a tanácsi határozat alapján fel szabad-e állítani a Gusa-szobrot vagy sem, szüneteltessék a határozat végrehajtását. Arra is hivatkozott, hogy amennyiben azonnal felállítják a szobrot, azonnali anyagi és erkölcsi kár érheti Marosvásárhelyt. "Azt hiszem, az erkölcsi kárral kapcsolatban nem kell magyaráznom, hogy a hazai és a nemzetközi sajtóban hogy fog lecsapódni, ha mégis felállítják a szobrot. Ami az anyagi kárt illeti, ha a szobrot a Gusa Alapítvány pénzéből felállítják és azt utána le kell bontani, akkor óriási összegeket kell majd fizetni anyagi és erkölcsi kártérítés címén, és mindez a marosvásárhelyi adófizetőket terhelné. Ez egy olyan érv, amit feltétlenül figyelembe kellene vegyen a Táblabíróság" – jelentette ki Kincses Előd. A tegnapi tárgyaláson már jelen volt a tanácsot képviselő ügyvéd, Vasile Ghere is, aki azzal próbált érvelni, hogy egy teljesen törvényes határozatról van szó, hiszen valamennyi tanácsos, élen az RMDSZ-szel, megszavazta, ezenkívül minden egyes szakbizottság egyetértőleg vette tudomásul és hagyta helyben. Ugyanakkor nem lehet tudni igazán, mi a helyzet Gusa tábornokkal, hiszen nem ítélték el. Kincses Előd replikájában elmondta, nem az a vita tárgya, hogy a törvénynek formálisan megfelel-e a tanácsi határozat, érdemben van ezzel gond: "Egy háborús bűnösnek akarnak szobrot állítani. Gusa – hogy úgy mondjam, szerencséjére – az Iliescu-rendszer idején meghalt, az Iliescu-rendszer pedig nem engedte, hogy a temesvári gyilkos sortűznek a felelőseit bíróság elé állítsák, sőt, a másik két tábornokból, Stanculescuból hadügyminisztert, Chitacból belügyminisztert csinált. Egyébként mindkét személynek a fekete március megszervezésében is jelentős szerepe volt, és érdeke is fűződött hozzá, hiszen akkor nem azt vizslatták, hogy mit is csináltak ők Temesváron, hanem azt, hogy mit is csináltak a magyarok a románokkal Vásárhelyen. Ők azóta 15 éves börtönbüntetésüket töltik, és ugyanez a sors várt volna Stefan Gusara is, mivel a vádirat róla is megállapítja, hogy milyen bűncselekményeket követett el Temesváron. Ez nem jogerős megállapítás, hiszen ítéletet már nem tudtak hozni, Gusa tábornok ugyanis meghalt és halottat nem szokás elítélni a román törvények szerint". A fellebbezésben a döntéshoztalt március 12- ére halasztották. Ha a fellebbezést elutasítják, az érdemi tárgyalásig fel lehet állítani a szobrot. Kincses Előd szerint "Tőkés Lászlónak azt ígérte Florea polgármester, hogy egyhamar nem fogják felállítani a szobrot. Meglátjuk, mennyire szavatartó…" Antalfi Imola. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 11.„Három napig magyar”„Három napig magyar” – legtömörebben így lehet összefoglalni mindazt, ami az 1990 „Fekete Márciusa” miatt börtönbe zárt marosmenti cigányokkal történt. Ezt az életérzést Puczi Béla egykori elítélt fogalmazta meg egy vele készült interjú-kötetben. Ezt idézte Budapesten Schmidt Mária főigazgató a Terror Háza és a Polgári Kultúráért Alapítvány által közösen alapított Petőfi Emléklap a Helytállásért díjátadóján, 2010. március 11-én. A megemlékezéssel egybekötött ünnepséget tízperces film vezette be, amelyben megrázó képsorokkal idézték fel a húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történteket. A nagyszámú érdeklődő annak is tanúja lehetett, amint Sütő András megverve, fél szemét elveszítve is a szülőföldön való maradás mellett tesz hitet: „ha lehet”. És hogy ne lehessen, ennek céljából minden lehetőt megtett az egykori Szekuritáté – jelentette ki Schmidt Mária történész, aki egyértelműsítette: a marosvásárhelyi pogrom-kísérlet a volt kommunista nómenklatúra hatalomátmentését és a titkosszolgálatok újjáalakítását voltak hivatottak előkészíteni. Iliescu akkori ideiglenes államfő hathatós támogatását élvezte az akkoriban megalapított Vatra Românească „kulturális egyesület”, amely vehemens magyargyűlöletével tulajdonképpen az egész pogromot levezényelte. A történészasszony emlékeztetett: 1989. karácsonyán magyarok és románok együtt döntötték meg a diktatúrát – 1990. márciusában viszont épp azért ugrasztották egymásnak a békésen egymás mellett élni kívánó nemzetiségeket, hogy ne tudjanak összefogni a bukott eszme kiszolgálói ellen. A Fekete Március eseménysorozata tulajdonképpen a dezinformálás, a figyelemelterelés eszköze is volt egyben. Az akkor a magyarok mellett kiálló marosszentgyörgyi és Marosvásárhely környéki cigányok közül többeket súlyos börtönévekre ítéltek, míg a románok közül senkit sem találtak bűnösnek. Közös szégyenünk, hogy húsz évig adósok maradtunk a köszönettel és az elismeréssel – jelentette ki a Terror Házának vezetője. Ők nagyon nagy árat fizettek hősiességükért – emlékeztetett Schmidt Mária. A Magyarországra menekült Puczi Béla például tíz évig várt, míg megkapta a menekültstátuszt (közben Franciaországot is megjárta, de onnan is visszatoloncolták); soha se munkát, se állampolgárságot nem kapott – emlékeztetett Schmidt Mária. Tőkés László volt királyhágómelléki püspök a babiloni fogságból hazatért zsidók építő munkájának példázatával vezette fel köszöntőjét. 1990. január 5-én a Nemzeti Megmentési Front még megkövette a kommunizmus bűnei miatt a kisebbségeket, és állásfoglalásában egyéni és kollektív jogokat ígértek – ehhez képest viszont február végén Ion Iliescu már az erdélyi megyék „szeparatizmusáról”, tulajdonképpen a magyar revizionizmusról beszélt, mesterségesen szítva a magyarellenes hisztériát. Fél évszázad múltán az első szabad magyar nemzeti ünnepünk, 1990. március 15-e kiváló alkalmat kínált erdélyi magyar közösségünk megalázására. Az utódkommunisták az „oszd meg és uralkodj” elve alapján cselekedtek, mutatott rá az EP-képviselő: szembefordították egymással nem csupán a magyarokat és a románokat, hanem a különböző társadalmi osztályokat is: a bányászokat a bukarestiekkel, az egyszerű munkást az értelmiséggel, a forradalmárokat pedig egyszerűen „lehuligánozták”. A marosvásárhelyi szomorú emlékű események következtében „újrakeresztelték” a Szekuritátét, mondta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, továbbá a pogromkísérlet és a bányászjárások egyenes folyományaként elmaradtak a felelősségre vonások: bár Dan Voinea katonai ügyész legutóbb a prágai nemzetközi kommunizmus-ellenes konferencián is kijelentette, hogy beazonosították mind a forradalom ideje alatt gyilkolókat, mind a későbbi események felelőseit, mai napig nem álltak bíróság elé. Jogőrzés helyett jogorzás törént, idézte az egykori temesvári lelkipásztor. Tőkés László nagyon fájlalta, hogy az „áldozatból lett bűnös”. Azért csatlakozott Schmidt Mária kezdeményezéséhez, hogy talpára álljon a felfordult világ, hogy megtörténjen az elmaradt igazságtétel. Ugyanakkor – mint mondta – ő „is osztozik a szégyenben”, és elismerte, hogy ez csak szerény kezdete annak, amit megérdemelnek „cigány testvéreink”. Tőkés örömmel fogadta azt a hírt, hogy Bajnai Gordon is fogadta a kitüntetetteket és megígérte, „utánanéz a jóvátétel” lehetőségének. Az EP-képviselő rámutatott, hogy az egykori közös fellépés jó példát mutat a cigánykérdés rendezésére a mának is. „Össze kell fognunk cigány testvéreinkkel” – mondta. Tőkés László abbéli fájdalmát is kifejezte, hogy a kommunizmus áldozatait még mindig alsóbbrendűnek tekintik a holokauszténál. „Rossz íze van a holokauszt tagadását tiltó törvény egyoldalúságának, a kommunizmus áldozataira is hasonlóan oda kell figyelnünk” – fogalmazott. Végezetül a püspök a megemlékezések további állomásaira hívta fel a figyelmet: március 17-én Brüsszelben, az Európai Parlamentben szerveznek konferenciát a „Fekete Március” tiszteletére, 19-én Marosvásárhelyen az Igazság Fáklyás Menetével emlékeznek, 20-án délelőtt nemzetközi konferencia keretében gondolkodnak magyarok, románok, illetve meghívott EP-képviselők a közös múltról és közös jövőről, míg délután a Vártemplomban Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagygyűlést tartanak. Temetetlen holtak felett járunk – kezdte beszédét Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Polgári Kultúráért Alapítvány egyik alapítója. A politikus hiánypótlónak tartja a díjat, ugyanakkor elkésettnek is. Meggyalázták az emberi méltóságot akkor és azóta is – hívta fel a figyelmet. Felidézte Puczi Béla egy mondatát, mely szerint három napig volt csak magyar. Ez szívbemarkoló, a mi felelősségünk – fogalmazott. Sok adósságunk van a múltból – jelentette ki Balog. Ki győzi ezeket kifizetni, „hol vannak a sok temetetlen holt eltemetői?” – tette fel a kérdést a politikus. Az állam feladata lenne? – vetette fel. Felszólította a mindenkori kormányt, hogy erkölcsi és anyagi jóvátételt adjon ezeknek az embereknek. Megígérte, hogy ezért ő személyesen is dolgozni fog. „De az igazi Magyarország mégiscsak a civil kurázsiból áll” – jelentette ki Balog Zoltán. Szerinte minden változás úgy kezdődik, hogy valakik döntenek, amihez pedig szív kell. Végre meg kell értetni, meg kell írni, hogy itt – a Kárpát-medencében és Magyarországon is – igenis van, volt békés egymás mellett élés – mondta. Balog szerint fontos, hogy ez minél világosabb legyen. Bár vannak, akik a gyűlöletből szeretnének erőt meríteni, ez csak erőszakot szülhet – figyelmeztetett a politikus. Mi azt mondjuk: „Ne féljetek, itt vagyunk” – fogalmazott. Egymásra vagyunk ítélve – ezt mondja Balognak a cigányok 1990-es csatakiáltása. Racionálisan sem hagyhatjuk figyelmen kívül a hazánkban élő 700-800 ezer cigányt, mert nélkülük nem fog menni. És nem elég a kormányok elszántsága, kell az emberek, a szív döntése is – fogalmazott Balog. Hangsúlyozta a megbékélés szükségességét, mert „megpróbálni csak ezt érdemes”. A társ-díjalapító felszólalása után átadták a Petőfi Emléklapot a Helytállásért Lőrinczi Józsefnek, Sütő Józsefnek, Puczi Béla özvegyének és Szilágyi Józsefnek. Szilveszteri Kis Péter és Tóth Árpád, aki a letartóztatása és vallatása közben történ bántalmazásba halt bele 1991-ben, posztumusz részesültek elismerésben, az ő emléklapjaikat Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át. Az eseményen felszólalt Kincses Előd, a Maros Megyei Megmentési Front alelnöke és Baricz Lajos atya is. Előbbi felidézte, hogy ő fogta vissza a Securitate emberei által mesterségesen feltüzelt székelyeket, hogy ne induljanak meg Marosvásárhely ellen. Budapest, 2010. március 11. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája/ Magyar Nemzet Online. Forrás: tokeslaszlo.eu/cikk 2010. március 13.Három napig magyar"Petőfi Emléklap a Fekete Március cigány hőseinek "Három napig magyar" – legtömörebben így lehet összefoglalni mindazt, ami az 1990 "Fekete Márciusa" miatt börtönbe zárt Maros menti cigányokkal történt. Ezt az életérzést Puczi Béla egykori elítélt fogalmazta meg egy vele készült interjúkötetben, ezt idézte Budapesten Schmidt Mária főigazgató a Terror Háza és a Polgári Kultúráért Alapítvány által közösen alapított Petőfi Emléklap a Helytállásért díjátadóján 2010. március 11-én. A megemlékezéssel egybekötött ünnepséget tízperces film vezette fel, amelyben megrázó képsorokkal idézték meg a húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történteket, így a nagyszámú érdeklődő láthatta Sütő Andrást, amint megverve, fél szemét elveszítve is a szülőföldön való maradás mellett tesz hitet: "ha lehet". És hogy ne lehessen, ezért mindent megett az egykori Szekuritáté – jelentette ki Schmidt Mária történész, aki egyértelműsítette: a marosvásárhelyi pogromkísérlet a volt kommunista nómenklatúra hatalomátmentését és a titkosszolgálatok újjáalakítását voltak hivatottak előkészíteni. Iliescu akkori ideiglenes államfő hathatós támogatását élvezte az akkoriban megalapított Vatra Româneasca "kulturális egyesület", amely vehemens magyargyűlöletével tulajdonképpen az egész pogromot levezényelte. Az akkor a magyarok mellett kiálló marosszentgyörgyi és Marosvásárhely környéki cigányok közül többeket súlyos börtönévekre ítéltek, míg a románok közül nem találtak bűnöst, hívta fel a figyelmet a Terror Háza vezetője – és közös szégyenünk, hogy húsz évig adósok maradtunk a köszönettel és az elismeréssel. Ők nagyon nagy árat fizettek hősiességükért – emlékeztetett Schmidt Mária. A Magyarországra menekült Puczi Béla például tíz évig várt, míg megkapta a menekültstátust (közben Franciaországot is megjárta, de onnan is visszatoloncolták), soha se munkát, se állampolgárságot nem kapott. "Van miért pironkodnunk" – fogalmazott. Tőkés László volt királyhágó-melléki püspök a babiloni fogságból hazatért zsidók építő munkájának példázatával vezette fel köszöntőjét, majd az igazságtételt sürgette. Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Polgári Kultúráért Alapítvány egyik alapítója hiánypótlónak tartja a díjat, ugyanakkor elkésettnek is. Meggyalázták az emberi méltóságot akkor és azóta is – hívta fel a figyelmet. Felidézte Puczi Béla egy mondatát, mely szerint három napig volt csak magyar. A beszédek után átadták a Petőfi Emléklapot a Helytállásért Lőrinczi Józsefnek, Sütő Józsefnek, Puczi Béla özvegyének és Szilágyi Józsefnek. Szilveszteri Kis Péter és Tóth Árpád, aki a letartóztatása és vallatása közben történt bántalmazásba halt bele 1991-ben, posztumusz részesültek elismerésben, az ő emléklapjaikat Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át. Az eseményen felszólalt Kincses Előd, az akkori Maros Megyei Megmentési Front alelnöke és Baricz Lajos atya is. Előbbi felidézte, hogy ő fogta vissza a Szekuritáté emberei által mesterségesen feltüzelt székelyeket, hogy ne induljanak meg Marosvásárhely ellen. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 17.Manolăchescu: A magyar nyelv „de facto” hivatalos nyelv SzékelyföldönMálnásfürdő. Dan Manolăchescu úgy értékeli: a magyar nyelv Székelyföldön „de facto” hivatalos nyelv és ez a 2001-ben elfogadott Adrian Năstase aláírásával és Ion Iliescu ellenjegyzésével életbe lépett közigazgatási törvénynek köszönhető. A Demokrata Liberális Párt (PD-L) sepsiszentgyörgyi elnöke megdöbbentőnek nevezte, hogy éppen az a Szociáldemokrata Párt (PSD) kommentálja és ellenzi a magyar nyelv székelyföldi hivatalosság tételét, akiknek köszönhető a jelenlegi „de facto” állapot. Kifogásolta, hogy a PSD által elfogadott törvény kötelezővé teszi, hogy az útszéli ortodox keresztre felírják magyarul is a szöveget és azt is, hogy a katolikus kegyhelyen románul is megjelenjék a felirat. „Úgy gondolom, figyelembe kellene venni a törvény szellemiségét is, s természetesen ezzel senkinek sem szabadna visszaélni. De ezt a törvényt a PSD alkotta, hogy jó vagy rossz, döntsék ők el” – összegzett a PD-L sepsiszentgyörgyi elnöke. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés pénteken, Sepsiszentgyörgyön négy határozatot fogadott el, egy közülük a magyar nyelv hivatalossá tételére vonatkozik. Az egyik határozat szerint a magyar nyelvnek Székelyföldön hivatalos nyelvvé kell válnia, ennek az állam nyelvével azonos státuszt kell betöltenie. A határozattervezet, amelyet januárban hoztak nyilvánosságra, előírja: minden székelyföldi lakhellyel rendelkező személynek joga van szóban és beszédben a románhoz hasonló módon szabadon használnia a magyar nyelvet. A hatóságoknak biztosítaniuk kell mindkét nyelv hivatalos használatát, határozatokat kell elfogadniuk, amelyek a két nyelv teljes egyenlőségét biztosítják. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés házbizottsága, a helyi önkormányzatok szakértőivel közösen dönt azokról a köztisztviselői állásokról, melyeket csak olyan személyek foglalhatnak el, akik mindkét nyelvet ismerik. nyugatijelen.com. Forrás: Erdély.ma 2010. március 17.Iliescu háttérbe vonulIon Iliescu volt államfő, a Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnöke tegnap bejelentette lemondását minden pártbeli tisztségéről. A 80 éves politikus az utóbbi időben több alkalommal is kritizálta a PSD jelenlegi vezetőségét a szombati tisztújító kongresszus előkészítése miatt. Iliescu szerint rossz irányváltást jelent Mircea Geoană pártelnök javaslata, miszerint nem külön kell majd voksolni a vezetőségi tagokra, hanem egységes elnöki stábot választanak. Álláspontja szerint ez káros, mivel ahelyett, hogy minden tisztségre kiválasztanák a legmegfelelőbb embert, minden elnökjelölt mellé odakapcsolják a csapatát is. Ezt azért tartja veszélyesnek, mert így nem egyének, hanem csoportok vetélkedése zajlik, ez pedig végzetes szakadáshoz vezethet. Iliescu közölte, lehet, hogy már a kongresszuson sem vesz részt, ugyanakkor úgy vélte, a kongresszus még módosíthatja az elnökválasztás kritériumait. Ion Iliescu alapítóként évekig volt a párt elnöke, 1990–1996 és 2000–2004 között pedig az államfői feladatokat is ellátta. A 2005-ös PSD-s elnökválasztáson alulmaradt Geoanával szemben, 2006 óta Geoană javaslatára a PSD tiszteletbeli elnöke M. Á. Zs. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. március 18.Iliescu titkaA legnagyobb példányszámú román lapban Sabin Orcan ír kommentárt arról, hogy Ion Iliescu volt szociáldemokrata államfőnek és az 1989-es események legfőbb szereplőjének távozása a politikai életből vajon milyen következményekkel járhat. Az nyilvánvaló, hogy a bejelentés ország szerte megkönnyebbülést okozott, mindenkit valamilyen módon felszabadított az, hogy intrikáival már nem zavarhatja többé a politikai életet. De vajon az Iliescuhoz kötődő titkok is nyilvánosságra kerülnek-e? A kérdés annyiban mindenképpen aktuális, hogy a húsz évvel korábban lezajlott „forradalom” dokumentumai egyre-másra napvilágra kerülnének, és sok minden kiderül az akkori események „szovjet hétteréről”. De arra ne számítson senki – jelenti ki Orcan –, hogy Iliescu majd porondra lép és bevall mindent. Két lehetséges forgatókönyv létezik, írja a szerző. Az egyik szerint igazak a pletykák és Iliescu tényleg KGB-ügynök volt. Ebben az esetben minden oka megvan a lapításra, és okkal lehet arra számítani, hogy vallomás még a halálos ágyon sem hagyja majd el a száját, elvégre egy ilyen lépés – minden ügynök jól tudja – gyakorlatilag árulás. A másik lehetőség, hogy Iliescu nem volt az orosz titkosszolgálat ügynöke, s igazak azok a narratívák, hogy az 1989-es események spontán törtek ki, az új rezsimet pedig a régi rendszer disszidensei (ellenzéke), illetve a Bukarest parkjaiban az időt reszketegen sakkjátszmákkal múlató volt pártbürokraták gründolták össze. Ha ez a verzió az igaz, akkor nincs is miért hazudnia, sőt, megérdemelne még egy plecsnit. Bármi is legyen az igazság, érthető Iliescu ideges reagálása azoknak az iratoknak a közzétételére, amelyek épp az Adevărul hasábjain jelentek meg, s amelyekből mégiscsak az derült ki, hogy 1989 „forradalmárainak” nyakán ott fityeghetett a moszkvai póráz. globusz.net. Forrás: Erdély.ma 2010. március 19.Azok a "fekete" napok…(Húszéves az RMDSZ című kiadvány nyomán) 1990. március 15. Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának első "szabad" megünneplése, incidensekkel, előzetes és hónapokig ismételgetett hisztérikus rágalmakkal. Az 1848-as forradalomra való békés emlékezéseket több városban megzavarják a Vatra Româneasca hívei. Szatmárnémetiben az ünneplőkre támadnak, magyarokat vernek meg. Március 16. A Tudor lakónegyedben lévő gyógyszertár bejáratára kitett kétnyelvű felirat ürügyén a Vatra Româneasca Szövetség magyarellenes provokatív tüntetést szervez Marosvásárhelyen. Magyarellenes tüntetések Szatmárnémetiben is. Az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban, Maros megyei vezetősége, Sütő András aláírásával, nyílt levélben hozza a hatalom tudomására a magyarság fenyegetettségét. Március 17. • Marosvásárhelyen folytatódnak a magyarellenes megmozdulások. Feltüzelt román tüntetők behatolnak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazzák az ott tartózkodókat és feldúlják az irodát; eltávolítják az 1848-as emléktáblára a magyar követség által elhelyezett, piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorút. A rendőrség figyelmen kívül hagyta a helyi RMDSZ-vezetők ez irányú panaszát. Az RMDSZ elnöksége tiltakozik a magyarellenes provokációk ellen. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa nem reagál az RMDSZ helyzetjelentéseire. • Kolozsváron megalakul a Bolyai Társaság (április végén a Cégbíróságon megkapta a jogi személy státusát is). Célja az önálló magyar felsőoktatási hálózat kiépítése, a kolozsvári tudományegyetem visszaállítása. Március 18. • Folytatódnak Marosvásárhelyen a magyarellenes megmozdulások. • Kolozsváron megalakul a Romániai Magyar Zenetársaság, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság. Március 19. Román nacionalista tömeg Marosvásárhelyen tüntet a magyarok ellen. A környékről 13 busszal hoznak további tüntetőket. Megtámadják a magyar nemzetiségűeket és leszaggatnak minden magyar feliratot. Az RMDSZ székházát fejszékkel, husángokkal ostromolják meg. Az épületben bennrekedt 75 személyt a rendőrség nem védi meg. Később a katonaság szabad elvonulást ígér a magyaroknak, viszont tétlenül szemléli, hogy a román tömeg láncokkal, botokkal támad a székházból távozókra. Sok a sebesült, Sütő András írót fél szemére megvakítják. Március 20. • Román tömegek rátámadnak a magyarokra, sok a sebesült. Este Iliescu elnök nyugalomra inti a románokat és a magyarokat. A válság kezelésére Bukarestben összeül az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottsága. A megbeszélésen részt vesznek a Nemzeti Liberális Párt képviselői is. • Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a történtek miatt, és kéri az események kivizsgálását. •Az RMDSZ vezetősége magyarországi és romániai értelmiségi találkozón vesz részt Budapesten, hogy párbeszédet kezdjenek a két nép és a két kultúra kapcsolatainak kritikus kérdéseiről. Nyilatkozatot adnak ki a szatmárnémeti és marosvásárhelyi magyarellenes provokatív akciókról. • Székelyudvarhelyen 20 ezer ember részvételével a nagygyűlésen elutasítják a marosvásárhelyi Vatra Româneasca provokációját. Felhívásukat a román kormányszervekhez és az ENSZ-hez intézik. Az előző napi események hírére az RMDSZ sztrájkot hirdet a gyárakban, de a türelmetlen munkások a város központjába vonulnak, hogy a megyei tanács székháza előtt tiltakozzanak az előző napi magyarverések ellen. Román tömeg is gyülekezik Marosvásárhely központjában, a katonaság kordont von a magyarok és a románok közé. Ismét Szászrégen környéki román falvakból hoznak teherautókkal, autóbuszokkal románokat, akik dorongokkal, fejszékkel, rönkhúzó csáklyákkal felfegyverkezve átszakítják a kordont, és megtámadják a magyar tüntetőket, akik védekezésül visszavágnak. Az összetűzésnek 6 halálos áldozata van, majdnem félezer a sebesült. A román kormány nyilatkozatában Magyarországot vádolja a marosvásárhelyi vérengzésért. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 19.Defenzívvé vált a magyarságInterjú Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel, a fekete március egyik főszereplőjével. Tőkés László egykori ügyvédjeként 1990 januárjában bejárása volt az államfőhöz, a miniszterelnökhöz. Hogyan dolgozta fel, hogy alig két hónap alatt közellenséggé vált? – Amit román részről kaptam, az rosszul esett, de nem lepett meg. Bukarestben végeztem a jogi egyetemet, egyedüli magyar voltam az évfolyamon, az évfolyamtársaim előttem leplezetlenül beszéltek a magyarokról, megtapasztaltam hát a gondolkodásukat. Engem inkább azoknak a magyaroknak az árulása viselt meg, akikkel együtt indultam, akiket tanítottam arra, hogyan kellene politizálni. Amikor Magyarországra menekültem, azt hittem, a választások után a mentelmi jogom birtokában hazajöhetek. Úgy alakult azonban, hogy Smaranda Enachét is, engem is töröltek a választási listáról. Az RMDSZ nem fellebbezett az ítélet ellen, így Markó Béla került helyettem a szenátusba. – Bánja, hogy akkor szerepet vállalt? – Nem. Feltétlen meg kellett próbálnunk jó irányba vinni Románia szekerét. Ha újra kezdeném, akkor is elvállalnám, pedig akkor nagyon vacilláltam. Tudtam a történelemből, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Azt sajnálom, hogy nem kerültem be a legelején a román törvényhozásba. Meggyőződésem, hogy a felkészültségemmel, a magyar műveltségemmel, a bukaresti kapcsolataimmal, a bukarestiek ismeretével jó irányba tudtam volna befolyásolni az RMDSZ politizálását. Talán azért engedtek csak öt és fél évvel később haza, mert akkorra már kialakult az az RMDSZ-garnitúra, amelyet a hatalom kézben tudott tartani. – Úgy tartja, a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokat gondosan megrendezték. De ki lehetett a rendező? – Ion Iliescu államfő, Petre Roman miniszterelnök, Victor Athanasie Stănculescu hadügyminiszter, Mihai Chiţac belügyminiszter, és a régi rendszer haszonélvezői. Stănculescut és Chiţacot azóta a forradalmárok elleni temesvári sortüzek miatt el is ítélték. Számukra életbevágóan fontos volt, hogy a közvélemény ne azt firtassa, ki lövetett Temesváron vagy Bukarestben, hanem foglalkozzon a magyarveszéllyel. De az is ösztönözhette őket, hogy akkor járt le a Szekuritáté állományának a három hónapos fizetett szabadsága. Okot kellett szolgáltatni a Román Hírszerző Szolgálat létrehozásához. – Miért éppen Marosvásárhelyt választották az összecsapás helyszínéül? – Két olyan város volt Romániában, ahol nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és románok: Szatmárnémeti és Marosvásárhely. Március 15-én Szatmárnémetiben próbáltak magyar-román összecsapást szítani azzal, hogy lemondatták a két legmagasabb rangú magyar tisztségviselőt, Pécsi Ferencet és Formanek Ferencet. A szatmárnémeti magyarság viszont nem vonult az utcára a védelmükben, így hát az avasi román parasztokat sem szállították már be a városba, és az összecsapás elmaradt. – De miért nem Kolozsváron szítottak, ahol húsz százalék körüli a magyarok aránya? – Különbség van a verés és a verekedés között. Ha csak verik a magyarokat, az egyértelmű pogrom, és nemzetközi tiltásokba ütközik. Ha viszont verekedés van, az értelmezhető, magyarázható. – Marosvásárhely mintha ma is egy kicsit másképpen viselkedne, mint a többi erdélyi város. Talán az is jellemző, hogy épp itt akarnak szobrot állítani Ştefan Guşă tábornoknak, Ceauşescu vezérkari főnökének. – A Ceauşescu idején történt tömeges betelepítések hatása érződik ma is az erdélyi városokban. A betelepített regátiakat egyfajta kolonizációs tudattal látták el. Ők úgy érezték, azért költöznek ide, hogy ez a föld örökre román és ortodox legyen. A betelepítés olyan káderek idehozatalát is jelentette, akik más városokban nem tudtak sikerrel haladni a szamárlétrán. A Vatra Românească Egyesület holdudvarát is azok alkották, akik féltek, hogy egy szabad versenyhelyzetben nem tudják már megőrizni előjogaikat. Féltették a pozíciót, amelyet nem érdem szerint, hanem a származásuk szerint szereztek. Ez a garnitúra továbbra is úgy tartja, ha valamit elleneznek a magyarok, az csak jó lehet. Pedig hát Ştefan Guşă a hadsereget arra használta, hogy a románokba lövetett Temesváron. Az áldozatok 90 százaléka román volt. Marosvásárhelyen megszűnt a román–magyar barátkozás. Békés egymás mellett élés zajlik, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Teljesen párhuzamos világokban élünk, protokollkapcsolatokat tartunk fenn egymással. A mélyebb, tisztázó beszélgetések műfaja itt nem létezik. – Mintha Ceauşescu álma teljesült volna be a városban. Többségbe került a románság, román a város polgármestere. És mindez 1989 után alakult így. – A román polgármester egy Iliescu–Markó-paktum következménye. Az RMDSZ sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a megyei tanács elnöki tisztségét szerezze meg. Marosvásárhelyen ugyanis erős volt Markóék belső ellenzéke. A 2000-es helyhatósági választások első fordulójában 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy Fodor Imre megszerezze a polgármesteri széket, a rá leadott szavazatoknak pedig közel 10 százalékát érvénytelenítették, a legtöbbet öt körzetben, ahol óvni kellett volna. Engem azonban a választás előtt félreállítottak a megyei RMDSZ-elnöki székből, és a szavazókörzetek szintjén nem óvták meg a szavazatszámlálást. Csak városi szinten óvtak, azt meg elutasították. Ha a szavazókörzetek szintjén kérték volna a szavazatok újraszámlálását, azt nem lehetett volna elutasítani. Így ment el a polgármesteri tisztség. – De azóta volt másik választás is. – Közben Dorin Florea megerősödött, és sikerült megőriznie tisztségét. Sajnos a demográfiai törvényszerűségek is a románokat segítik: jelentősen különbözik a marosvásárhelyi magyar és román közösség korfája. Míg a magyar közösség elöregedőben, a betelepített románok általában fiatalok voltak, akik azóta gyerekeket szültek. Az én gyermekkoromban az itt élő románok jól beszéltek magyarul, ha egy boltba bementél, magyarul szólt hozzád az eladó, mára már csak a poftiţi hallatszik. Kezdi elveszíteni magyar jellegét a város. De egy sor olyan magyar orvosról, magyar ügyvédről is tudok, aki nem írja már ki magyarul is az órarendet az ajtajára. – Van ebben szerepe a fekete márciusnak? – A fekete márciust követő retorziónak van szerepe. Annak, hogy az igazságszolgáltatás az áldozatból csinált agresszort. Defenzívvé vált a marosvásárhelyi magyarság. A közhangulatot ma az jellemzi: ne szólj szám, nem fáj fejem. – De nem járult ehhez ön is hozzá? Hiszen a márciusi forró napokban ön is folyamatosan arra kérte a magyarokat, hogy maradjanak otthon, legyenek türelmesek. – Volt 1990 februárjában egy békés, gyertyás-könyves tüntetés Marosvásárhelyen, amelyet Sütő Andrással ketten szerveztünk. Százezer magyar vonult fel gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért. Akkor a magyarság óriási erőt mutatott. Amikor azonban láttuk, hogy egy véres konfliktust akarnak kirobbantani, úgy gondoltuk, nem játszhatjuk el azt a szerepet, amelyet a diktatúra hívei ránk osztottak. Elleneztük hát az összecsapást. – Elsősorban a román elemzők hangoztatják, hogy 1990 márciusában könnyen koszovóira fordulhatott volna Románia története. – A fekete március után 100 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ha az eredeti forgatókönyv érvényesül, valószínű, ennél jóval nagyobb lett volna a kivándorlók száma. Ahogy Koszovót szerbtelenítették, úgy ürült volna ki Erdély is. – Koszovó szerb vonatkozásait említi, de hát ott az albánok lázadtak fel azért, mert nem kapták meg az őket megillető jogokat. Nem vezethetett volna itt is egy afféle koszovói forgatókönyv a Székelyföld autonómiájához? – Attól tartok, ha itt a koszovóihoz hasonló konfliktus alakul ki, mi abban nem albánok lettünk volna, hanem elüldözött szerbek. Gazda Árpád. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2010. március 20.FőpróbaMarosvásárhelyi vagyok, de 1991 óta Nagyváradon élek. Az 1990 marosvásárhelyi márciusi összecsapásokkal kapcsolatban szeretnék megírni egy olyan, az eseményekhez fűződő lényeges dolgot, melyről alig tud egypár ember, és sajnálom, hogy nem írtam meg ezeket a dolgokat hamarabb, hogy bekerült volna a holnapi újságjukba, mert nagyon lényeges!!! Sokszor hallom és olvasom, hogy meglepetésszerűen érte a marosvásárhelyi magyarokat és románokat, de akik szervezték, azok egy nagyon precíz forgatókönyvet készítettek jó előre. A román forradalmat, mely államcsíny volt, a gyulafehérvári római katolikus teológián éltem át, ahol V. éves teológus voltam. Nagyon örültünk és sokat imádkoztunk azokon a napokon, hogy Isten óvja meg az embereket a kegyetlen haláltól és sikerüljön megnyerni – amennyire lehet békésebben – a csatát a diktátor és emberei ellen. Végre legyen béke és szabadság, mert eleget szenvedett egyházunk, népünk. Sikerült !!! De nem gondoltuk, hogy ilyenformán. Alig telt el egypár hét, és az együtt szenvedő nép már össze is verekszik. Miért??? Ez a kérdés. Valóban azért, hogy a forradalom alatt kidobott szekusok és főnökeik visszatérhessenek előző munkahelyeikre, mert máshoz nem értettek, csak a zsaroláshoz és a megfélemlítéshez. Vagyis féltek, hogy dolgozniuk kell. És elkezdődött a szervezkedés. 1990. március 4-e volt, vasárnap, ebéd után. 14 órától a teológusok kimehettünk sétálni a városba. Én úgy döntöttem, hogy maradok és a tv-t nézem a klubban, mert most már volt adás, persze nem Ceausescuról. Kb. 15 óra lehetett, amikor az egyik III. éves barátom, Mellou István nagykárolyi teológus futva jött vissza a városból, hogy magával vigye a videokamerát, amit a teológia segélyként kapott a forradalom után külföldről, és a rektor úr, ft. Hajdú Gyula őrá bízta, hogy alkalmi ünnepeken filmezzen. Azt mondta nekünk, hogy a várbeli kultúrotthon előtt nagy tömeg van, és valakik az erkélyéről beszédet tartanak. Minden bekiabálásuk magyarellenes, ezért figyelt fel a dologra. Ezennel elment, és kb. egy óra múlva tért vissza keményen lihegve, mert a tömegből egypár ember rájött, hogy nem közéjük tartozó és el akarták kapni, hogy elvegyék a kamerát. Sikerült elfutnia és a teológia felé vezető kis utcákban hamar visszatérnie az épületbe. Mivel a klubban videolejátszó is volt, azonnal megnéztük, hogy mit vett fel március 4-én délután (!). És szörnyülködve néztük!!! Amikor a géppel a kultúrotthon felé tartott, az ortodox székesegyház előtti placcon rengeteg marosvásárhelyi kocsi volt leparkolva, majdnem mind lefilmezte a számtábláikat. Azután felment ő is az erkélyre és az uszító beszédeket tartó elvtársakat lefilmezte, akik kemény rágalmakkal illették Kincses Elődöt, Király Károlyt és más magyar értelmiségieket. A nagy tömegben hallatszik, hogy elvegyülve hangadók vannak és elkezdenek kiabálni: "Király sovinist". Az emberek, akik a Nyugati- Kárpátokból lehettek, mócok voltak, akik alig tudtak valamit ezekről az emberekről, vagy semmit, de mivel felhergelték őket, torkukszakadtából kiabáltak. A filmező azután a tömegben elvegyülve is filmezett elég sokáig, míg két szekusnak szemet szúrt a dolog és feléje tartottak a tömegből, de ezt hamar észrevette István, és tette magát, hogy el akar menni, majd kiáltottak, hogy álljon meg. Futásnak eredt és ők utána. A következő napokban szinte feledésbe merült az egész, mert nem gondoltuk, hogy ez csak egy bemelegítés volt és egy pár nap múlva folytatódik Marosvásárhelyen. Amikor március 19- én kitört a vérengzés, és ezt mi a tv-ben láttuk, akkor Mellou István teológus megmutatta a felvételt a rektor úrnak, amiről tudott már, csak nem nézte addig meg, mert nem gondolta, hogy ez lesz, ami lett. Gyorsan magához hívatta az egyik IV. éves és egy V. éves marosvásárhelyi osztálytársamat és a felvételt elküldette velük haza Marosvásárhelyre. Egy titkos levelet adott nekik, hogy elvigyék a felvétellel együtt az akkori főesperesnek, ft. Csató Bélának, akinek megírta, hogy adják oda az RMDSZ-elnöknek. A főesperes felvette a kapcsolatot az RMDSZ- elnökkel, és a teológusokkal együtt elmentek arra a titkos helyre, ahol akkor tartózkodtak és éppen gyűléseztek egy pincében. Amikor megérkeztek, ott feltették a fölvett videofilmet és a kocsiszámokat már jól ismerték, név szerint a gazdájukat, akik szekustisztek és cinkosaik voltak, azaz a beépített besúgóik. Ezek kis számokból álló táblák voltak, csak három szám, amit a szekusok kaptak meg a kocsiikra. A városban tudták, hogy kik a kocsik tulajdonosai. Akkor jöttek rá az RMDSZ összegyűlt tagjai, hogy ez nem most kezdődött, hanem előre megtervezett volt. Amikor visszatértek a teológusok, mesélték, hogy mit láttak a városban és szörnyülködtünk, hogy miként történhetett meg. Erről kellett tudjon Iliescu elnök is, ezért nem jött le Marosvásárhelyre, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Isten irgalmazzon nekik és azoknak is, akik elhunytak ÁRTATLANUL!!! Moldován Gellért Lajos pap-tanár. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 20.Smaranda Enache: „Megbélyegzett ember, nemzetáruló lettem”"A belügyi szerveknek főként az nem tetszett azokban a napokban, hogy a forradalmi hevület mennyire közel hozta egymáshoz az erdélyi magyar és román közösséget, hogy hirtelen egymásra találtak. Ez hosszú távon erdélyi autonomista törekvésekhez vezethetett volna. Sikerének akkor lett volna komoly esélye, ha mind a magyarok, mind a románok óhajtották volna az autonómiát. Szerintem, és sok más értelmiségi szerint főként ezért hoztak létre törésvonalat a két etnikum között." Játsszunk el a gondolattal, hogy 1989. december végén járunk, és ismét összegyűlünk mi, marosvásárhelyi magyar és román értelmiségiek, és létrehozzuk azt a bizonyos Barátság Platformot, amit annak idején aláírtunk, közzétettünk, mert hittünk abban, hogy eljött a „szeressük egymást, gyerekek” szlogen megvalósulásának boldog korszaka. Vajon tehettünk volna valamit másképpen? Megakadályozhattuk volna a márciusi véres konfliktust? Vagy olyan konspiratív gépezet indult be, ami ellen esélyünk sem lett volna cselekedni? – Sok mindent tehettünk volna, de ahhoz tudnunk kellett volna, hogy valójában mi is történik. Meggyőződésem, hogy kész forgatókönyv alapján történtek a marosvásárhelyi események, és mi ezt nem vettük észre. Decemberben a tömeg azt skandálta a városban, hogy testvérek vagyunk, sovinizmus nem létezik, az emberek komolyan gondolták, hogy a forradalom a nemzeti ellentéteket is feloldja. De a közhangulat nagyon rövid idő alatt romlott. Január végén már nemzetiségi összecsapás történt Szászrégenben, amelyet a Vatra Românească elődje, a Frăţia Românească provokált. A Vatra február 6-i, a vásárhelyi Sportcsarnokban rendezett nagygyűlésén igen kemény jelszavak hangzottak el, mint például: „Magyar vért akarunk inni!”. Ha jól emlékszem, olaj volt a tűzre François Mitterand francia elnök kijelentése is, már ami a magyarokkal szembeni igazságtalan bánásmódra vonatkozott. Januárban a Cuvântul Liber megyei lapban naponta megjelent valamilyen uszító cikk, például arról, hogy az önálló magyar iskolák szeparatizmushoz, külön magyar kórházak, járdák létéhez vezet... A közszolgálati televízió is táplálta ezt a hangulatot, megjelentek a vérlázító térképek Erdély elcsatolásával kapcsolatban. Nekünk, itteni értelmiségieknek semmilyen tapasztalatunk nem volt a válságkezelésben, nem voltunk tisztában a nagy geopolitikai folyamatokkal. Smaranda Enache 1950. március 31-én született Marosvásárhelyen, orvos családból származik. Bukarestben bölcsésztudományi diplomát szerzett, specialitása a magyar és a francia nyelv, pár évig Bukarestben fordítóként dolgozott, majd Marosvásárhelyen tanított. 1983-tól a rendszerváltásig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház irodalmi titkára, majd művészeti igazgatója. 1990 után a Társadalmi Dialógus Csoport ügyvezető igazgatója, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga alapító tagja, társelnöke. 1998 és 2001 között Románia finnországi és észtországi nagykövete. Az Alianţa Civică szervezet alapítója, számos hazai és nemzetközi emberjogi szervezet tagja. Cikkei jelentek meg a Gazeta de Mureş, Revista 22, Altera, Secolul XXI, Provincia, Uncaptive minds (SUA) kiadványokban. Számos emberjogi tanulmány, kötet szerzője, társszerzője. Több magyarországi díj kitüntetettje, megkapta Marosvásárhely díszpolgára címét is, de lemondott róla, amikor azt egy erre nem méltó marosvásárhelyi személyiségnek is odaítélték. – A fekete márciussal kapcsolatban azóta is létezik egy magyar és egy román igazság. A román változatban kulcsszerepe van annak a magyarázatnak, hogy a konfliktust a február 10-i gyertyás menet robbantotta ki, mivel a románság megijedt a magyar tömegtől. De ha már januárban szisztematikusan zajlott az uszítás, akkor ez a változat nem állja meg a helyét. – Főleg a nem erdélyi származású románság számára volt megdöbbentő, hogy a magyarok rendkívül szervezetten léptek fel, hogy az RMDSZ nagyon gyorsan, jelentős taglétszámmal megszerveződött. Úgy gondolták: a szervezet illegálisan korábban is létezett. A Pro Europa Ligában elemeztük, hogy a gyertyás menet szervezettsége, némasága révén erősen hatott, és jól jött azoknak, akik már azelőtt is a „magyar veszéllyel” riogatták a román közösséget. Azt sulykolták a román lakosságba, hogy baj van, mert a hadsereg stigmatizálódott, hiszen részt vett a forradalom elnyomásában, az állambiztonsági szervek nem léteznek, a határok nyitottakká váltak, tehát veszélyérzetet keltettek az emberekben. A magyarság nem vette észre, hogy egyes gesztusait nagyon jól lehet manipulálni. A gyertyás menet magyar résztvevői egyénenként azt akarták sugallni a többségnek a felvonulással, hogy „mi gyengébbek vagyunk, szükségünk van a segítségetekre a kultúránk megóvása érdekében”. De a hatalmas, kompakt tömeg üzenete nem ekként jutott el a többséghez. – Közismert az az elmélet, miszerint a Szekuritáté újraalakítása volt a vásárhelyi események kirobbantásának fő célja. Vagyis hogy álláshoz, fizetéshez jussanak a belügyisek. De vajon létezett-e egy Koszovó-típusú forgatókönyv, vagy inkább az ettől való félelem sürgette az ország akkori vezetőit, hogy talpra állítsák, működésbe hozzák az állambiztonsági szerveket, a titkosszolgálatot? – Valamennyi államnak bármilyen helyzetben szüksége van a biztonsági szervekre, és a vásárhelyi események mindenképpen legitimizálták az új titkosszolgálatot. Szerintem a belügyi szerveknek főként az nem tetszett azokban a napokban, hogy a forradalmi hevület mennyire közel hozta egymáshoz az erdélyi magyar és román közösséget, hogy hirtelen egymásra találtak. Ez hosszú távon erdélyi autonomista törekvésekhez vezethetett volna. Sikerének akkor lett volna komoly esélye, ha mind a magyarok, mind a románok óhajtották volna az autonómiát. Szerintem, és sok más értelmiségi szerint főként ezért hoztak létre törésvonalat a két etnikum között. – A márciusi eseményekről rengeteget írtunk, beszéltünk, de a lényeg mintha mégis rejtve maradt volna. A közvélemény ma is arra kíváncsi, hogy kik tehetők felelőssé a pogrom kialakulásáért. Ön kiket nevezne meg? – Talán egy évvel az események után találkoztam a Temesvár Társaság két egykori vezetőjével, George Şerbannal és Vasile Popovici-csal, akik 1990. március 19-én Ion Iliescunál voltak megbeszélésen, mert a Temesvári Kiáltványban is volt egy pont, ami az ország regionalizálására vonatkozott. Ezért hivatták őket. Ők mesélték nekem, hogy a kabinetfőnöke óránként tájékoztatta Iliescut a vásárhelyi eseményekről. Iliescu nagyon jól tudta, hogy ide várják, mégsem volt hajlandó eljönni. De nemcsak Ion Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front ítélte el a magyarokat, hanem a Parasztpárt (PNŢCD) vezetősége is. Szintén felelős a belügyminisztérium akkori vezetősége. Vásárhely nem nagy város, a hadsereg helyi hírszerző szolgálata meg tudta volna akadályozni az öszszecsapást. Meg kell állapítanunk, hogy a titkosszolgálat azokban a napokban is jól működött, hiszen a román falvakban mindenütt megvoltak azok az emberek, akik meghúzták a harangokat, értesítették a lakosságot arról, hogy Vásárhelyre kell utazni. Mobiltelefonok akkor nem léteztek, de működött az emberi hálózat. – Ön bizonyos szempontból kisebbségi, hiszen a görög katolikus egyház híve, ugyanakkor anyanyelvi szinten beszél magyarul, otthon van a magyar kultúrában. Mennyire magyar a családja? – Édesanyám egyik nagyapja, azaz a dédnagyapám római katolikus vallású magyar ember volt. – Román nemzetiségű értelmiségiként az elmúlt húsz év alatt a legkövetkezetesebben kiállt a magyarság jogaiért. Mennyire ítélte el ezért a román társadalom? Mi volt a legkeményebb támadás, ami emiatt érte? – Otthon olyan nevelést kaptam, amely a kisebbségek melletti kiállásra késztet. Édesapám családjában memorandisták is voltak, a dédapám testvérének, Aurel Suciunak a neve szerepel a Funar-féle kolozsvári emlékmű névsorában. A románok annak idején szintén emberi jogaikért szálltak síkra. Olasz nyelvre a híres görög katolikus bíboros, Alexandru Todea oktatott. Tőle is sokat tanultam a bátorságról, és arról, hogy valamennyi elnyomottal mindenképpen szolidarizálni kell. Orvos szüleim mindkét nyelven beszéltek, a férjem magyar nemzetiségű. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem magamtól álltam ki a barikádra. 1990-ben a tanárok egyik vásárhelyi összejövetelén elmondtam a véleményemet, és ezután egy tévés – ha jól emlékszem, Farkas Istvánnak hívták – készített velem egy interjút, ami bekerült a bukaresti tévé adásába, éppen január 28-án, amikor Bukarestben nagy felfordulás volt, és mindenki a készülékek előtt ült. Rengetegen látták az interjút, így egy csapásra közismert lettem. Később számomra a legfájdalmasabb az volt, hogy az a nép, amelyhez tartozom, kiközösített. A családomat is megbélyegezték. A testvéremre, az unokatestvéreimre, a fiamra ferde szemmel néztek, egy időre munkanélküliekké, kiközösítettekké váltak. A fiatal orvosok nem köszöntek édesapámnak, az idős orvosnak, akinél gyakornokokként dolgoztak, habár ő tényleg „tiszta” román. A kispolgári orvostársadalom évekig igen elutasítóan viselkedett velünk szemben. Tőlem megtagadták azt a jogot, hogy egy néphez tartozzam. Megbélyegzett emberré, „nemzetárulóvá” váltam. Újságokban azt írták rólam, hogy olyan magyar-zsidó vagyok, aki egy szép román név mögé rejtőzik. Nem az volt nehéz, hogy kiálljak az emberi jogokért, eme mentalitás ellen vívtam a legnehezebb harcot. – Szóval az említett interjú miatt lényegében kényszerpályára került? – Így van. Soha nem akartam közismert személyiség lenni, politikusi pályát befutni. Szüleim diszkrécióra neveltek, de nem beszéltek le semmiről. Viszont nagyon sok fenyegetés érte őket, például valakik többször kilátásba helyezték, hogy felgyújtják a házukat. A fiam is mindig mellettem állt, de később azt javasolta, ne csak a magyarság és a cigányság jogaival foglalkozzam. Viszont én úgy gondoltam, hogy ha én nem mondom ki ezeket a dolgokat, más nem teszi meg. Ezért kitartottam ennél a témakörnél. Persze ennek előnye és hátránya is volt. 1990-ben elvesztettem az állásomat, másrészt nemzetközileg ismert és elismert lettem, olyan országokban, ahol komoly hagyománya van a kisebbségi harcnak, a civil kurázsinak. Harminc országban jártam, számos konferencián szólaltam fel, több nemzetközi szervezet tagja lettem, itthon mégsem javult a megítélésem. Amikor a legutóbbi parlamenti választáson kihúztak a Nemzeti Liberális Párt (PNL) képviselőjelöltjeinek listájáról, a pártvezetés ezt azzal indokolta, hogy nem volt megfelelő a kiállásom az 1990-es marosvásárhelyi és a hadrévi események kapcsán. Tehát ma is mellőzött egyéniség vagyok, akit például nem hívnak meg talk-show-kba. – A Pro Europa Liga nagyon sokat tett Vásárhelyen a közhangulat megváltozásáért, a konfliktusos helyzet megfelelő kezeléséért, a demokratikus nevelésért. Az ön sajtókonferenciáira olyan „véres szájú” újságírók jártak az 1990-es években, akik igen negatív hatással voltak a román közösségre, és később nagyon lassan mozdult el jó irányba a román sajtó. Valóságos leckéket tartott demokráciából, emberi jogokból a nacionalista újságíróknak. Ön ezt hogyan érzékelte? – Valóban médiaháború zajlott Marosvásárhelyen, amit valahogy meg kellett nyerni. A koromnál fogva is sokszor azt éreztem, hogy a fiatal újságírók mamája vagyok, aki jó útra próbálja téríteni őket. Megdöbbentő, hogy most, a húszéves évforduló kapcsán egyes újságírók nyilvánosan beismerték: a Vatra Românească tagjai voltak, és évek után jöttek rá arra, hogy manipulálták őket. Nos, ehhez a beismeréshez nagyobb kurázsi kell, mint amilyen az enyém volt. Emlékszem, amikor Vásárhelyen először szerveztem nemzetközi konferenciát, az egyik román újságíró nyilvánosan rengeteg támadó kérdéssel bombázott. Utána a külföldi meghívottak megjegyezték, hogy ez az újságíró részéről felért egy vallatással. De akkor is álltam a sarat, mint máskor is, amikor a helyi román sajtóban azt írták rólam, hogy szekus besúgó voltam. A Cuvântul Liber soha nem közölte az engem lejárató cikkekre küldött válaszaimat. Egy alkalommal sajtópert is indítottam ellenük, de mivel egyetlen román vásárhelyi ügyvéd sem vállalta fel a védelmemet, lemondtam erről. Feltétlenül román nemzetiségű ügyvédet akartam fogadni. Hát nem találtam. Végeredményben a sajtóper beindítása ellentmondásban lett volna a sajtószabadságról alkotott felfogásommal, ezért végül nem bánom, hogy nem került rá sor. – Ön szerint mit kellene tennünk a magyar–román viszony normalizálásáért? – Úgy vélem, a teljes megbékélés kulcsa az erős erdélyi identitástudat. Ami szerintem ma is árt az erdélyi lakosságnak, az az, hogy mind a román hatalom, mind a magyar politikusok részéről nyomásgyakorlás folyik. Egyes román pártoknak ma is érdeke Erdély destabilizálása. Ennek a folyamatnak része az ortodox egyház előrenyomulása, az ortodox templomok építése. Ugyanakkor Budapest részéről is létezik egyfajta nyomás. Olyan magyarországi áramlatok éreztetik hatásukat, amelyeknek nincs mit keresniük Erdélyben, mint például a Magyar Gárda, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Persze ez nem azt jelenti, hogy korlátozni szeretném a véleménynyilvánítási, önkifejezési jogot. Csakhogy az erdélyi magyar–román viszony igen érzékeny mérleghez hasonlatos, nagyon vigyázni kell az egyensúly megőrzésére. Azt gondolom, hogy az erdélyi magyaroknak az a titkos vágya, hogy egy virtuális Nagy-Magyarországban együtt éljenek az anyaországi magyarokkal, sajnos megakadályozza őket abban, hogy az erdélyi románokkal közös projekteket képzeljenek el, ezek megvalósításán dolgozzanak. Nem titok, hogy a Provincia-körhöz tartozó értelmiségiekkel évek óta egy olyan Romániában gondolkozunk, amely lehetővé tenné, hogy a régiók – esetleg spanyol mintára – nagyobb önállóságot kapjanak, ami nem jelentené a függetlenségüket, Erdély leszakadását az ország testéről, csupán határokon belüli autonómiát kapna a régió. Én hiszek ennek a megvalósulásában. Viszont a kölcsönös megismerés sajnos még igencsak gyermekcipőben jár mind az erdélyi románok, mind a magyarok részéről. Enélkül pedig semmire nem megyünk, akár van autonómia, akár nincs. Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2010. március 22.Milyen hatással volt Románia jelenkori történelmére mindaz ami 1990 márciusában történt?A frissen keltezet romániai demokrácia harmadik honapjában, azaz 1990 márciusának idusán, a világ felfigyelt Marosvásárhelyre, de sajnos a figyelem az itt lezajlott eseményeknek köszönhető. Hogy milyen hatással volt Románia jelenkori történelmére mindaz ami 1990 márciusában történt? Erre próbál válaszolni, húsz év után, Kincses Előd ügyvéd, aki abban az időben a Maros megyei ideiglenes tanács alelnöke volt és Gabriel Andreescu, professzor, emberjogi aktivista, a „Noua revista a drepturilor omului” igazgatója. Kincses Előd: „Véleményem szerint ez nagyon lelassította Románia Európai Uniós csatlakozását, hiszen ha nem rombolják le azt a nimbuszt amelyet a tv által közvetített álforradalommal kivívtak maguknak akkor minden valószínűség szerint Románia az első körös csatlakozó lett volna, tehát Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt. A NATO csatlakozás is hamarabb megtörtént volna és nem tartott volna az Iliescu rendszer olyan sokáig. Sokkal hamarabb el lehetett volna kezdeni a privatizációt, nem történt volna meg az államosított lakások javának az átjátszása a szekusok és pártaktivisták részére és akkor egy korrektebb visszaszolgáltatást lehetett volna csinálni. Azt hiszem egy szuszra, eleget mondtam, hogy mennyi sok bajt okozott ez” Gabriel Andreescu: „Egy antidemokratikus rezsim határköve volt, amely az egyre szabadabb Romániát a párt második vonalában meghúzódó manipulátorok kezére akarta átjátszani. Egy olyan esemény amely a multikulturalitás demokráciáját nem ismerő román többség előtt kirobbantotta a modern demokrácia és a magyar közösség problematikáját. Az eseményeket kővetően, Románia lett Európa fekete báránya….. Véleményem szerint az események után jelentek meg azok a lelkiismeret központok, azok a román szerveződések melyek hidat építettek a két közösség között, híd mely az 1996-s politikai változáshoz vezetett, és amelyet a valódi demokrácia és nem a kirakat Románia intézkedésének lehet tekinteni. …. Románia, most 2010-ben sem szebb de az, hogy stabilabb határok között élünk, az történelmi szempontból nem akármi. Az eseményeket a román társadalmon belül zajló, negatív illetve pozitív kihatású, a román-magyar viszonyról szóló harcokhoz kötöm”. Smaranda Enache: „még most is ott él az emberekben a félelem” Smaranda Enache a Pro Európa Liga (PEL) társelnöke úgy érzi, „nem helyes az, hogy még mindig eltitkolják előttünk az egész igazságot a marosvásárhelyi eseményekről”. Szerinte, a gyertyás, fáklyás menetem azok vettek részt akik egy kicsit bátrabbak „mert bizony még most is ott él az emberekben a félelem” vagy a családjukban emlékeztek illetve nem akartak hozzájárulni, hogy egy ilyen menet „újra felnyisson elfelejtett sebeket”. „Remélem nem ez lesz az üzenet, az üzenet az, hogy Románia egy érett demokrácia, amelyik megengedheti magának, hogy feltárja a nyilvánosság előtt az összes titkos dokumentumot, amely elkészült a márciusi események előkészítő forgatókönyvében és az események napjaiban. Ezekhez nekünk most jogunk van”, tette hozzá a PEL társelnöke.. Forrás: erdon.ro 2010. március 23.„Több pártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél…” – Miről tárgyalt a szovjet nagykövet Ilescuékkal?Romániában – tudjuk meg a legnagyobb példányszámú román napilapból, az Adevărulból – nemrég került elő egy igen fontos történelmi dokumentum: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es romániai események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy csak korlátozott mértékben nem hajlandók engedélyezni. A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára. Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat. Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak. Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra. A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: erdély.ma 2010. március 23.Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a célEgy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni. A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára. Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat. Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak. Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra. A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: Erdély.ma 2010. március 23.A történelem nem ismétlődhet meg!Konklúziók az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kapcsán Van-e remény, hogy valaha fény derüljön a felbujtók, szervezők kilétére, hogy az igazságszolgáltatás valóban megbünteti azokat, illetve azokat bünteti meg, akik kirobbantották a márciusi véres eseményeket? Ezt a kérdést intéztük az RMDSZ elnökéhez, valamint A szeretet márciusa szervezőihez, résztvevőihez. Ellenforradalmi kísérlet volt, nem csak magyarellenes megmozdulás Markó Béla: – Nem tudom, fény deríthető-e arra, hogy kik és mi módon szervezték azt, ami akkor Marosvásárhelyen történt. Egy biztos: tudnunk kellene, hogy mi történt akkor, és meg vagyok győződve, hogy egyes dokumentumok napvilágra kerülésével, titoktalanításával sok információhoz hozzájuthatnánk. Nem csak a múlt szempontjából fontos ez, hanem a jövő szempontjából is, azért, hogy elkerülhessük, hogy azok, amik akkor történtek, megismétlődhessenek. Nem hiszek abban, hogy a történelem csak úgy, magától nem ismétlődhet meg. Akkor nem ismétlődik meg, ha ismerjük bizonyos események okait, és ezeket az okokat újból és újból elkerüljük vagy kiküszöböljük. Azt, ami Marosvásárhelyen akkor, március 19-én és 20-án történt, előre eltervezték és előkészítették. Nyilván az agresszorok nem spontánul gyűltek össze, faluról is nagyon sok embert behoztak, botokkal fölfegyverezték őket, és máig nem derült fény arra, hogy ezt kik csinálták, kik tervezték, kik szervezték. Nemcsak magyarellenes megmozdulás volt, hanem ellenforradalmi kísérlet is, a régi rend emberei, akik 1989 decembere után nagyon hamar felocsúdtak és megpróbáltak visszaütni, minden bizonnyal ezt a román-magyar szembenállást is megpróbálták felhasználni arra, hogy a demokratizálódási folyamatot lebénítsák. Hiszen, ha sikerült volna itt egy tartós etnikumközi konfliktust kirobbantani, polgárháborús helyzetet teremteni, akkor leállt volna az ország demokratizálódása is. Egyfelől a magyarok jogköveteléseit akarták vérbe fojtani. Ez azért nem sikerült, mert a magyarok szembefordultak és megakadályozták, másrészt egyúttal a demokráciát is föl akarták számolni, ami szintén ebből az okból nem sikerült. Ebben a térségben ez volt az első erőszakos etnikai konfliktus, amelyet nem sikerült kiterjeszteni itt, Romániában azoknak, akik elindították. El kell jutni a fejéhez, ahol a hal büdösödik Kincses Előd: – Véleményem szerint nagyon lelassította Románia európai uniós csatlakozását, mert ha nem rombolják le azt a nimbuszt, amelyet a televízió által közvetített álforradalommal maguknak kivívtak, akkor minden valószínűség szerint Románia első körös csatlakozó lett volna Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt. A NATO-csatlakozás is hamarabb megtörtént volna, és az Iliescu-rezsim nem tartott volna olyan sokáig. Sokkal hamarabb el lehetett volna kezdeni a privatizációt, nem történt volna meg az államosított lakások javának az átjátszása a szekusok és pártaktivisták részére, és egy sokkal korrektebb restitúciót lehetett volna csinálni. Azt hiszem, egy szuszra épp eleget mondtam, hogy mennyi bajt okozott a fekete március. Annak, hogy kiderüljön a teljes igazság, hogy a kitervelőket és szervezőket, kivitelezőket felelősségre vonják, akkor lehet esélye, ha lesz politikai és jogi akarat, hiszen van kiktől elindulni: lehet tudni, hogy mit mondott az ortodox pópa a templomban, az ortodox pópa meg kell mondja, hogy neki ezt ki sugallta, aki sugallta, meg kell mondja, hogy ő honnan hallotta, és akkor el fogunk jutni oda, ahol a hal is büdösödik, a fejhez, vagyis Iliescuhoz, Petre Romanhoz, Stanculescuhoz és Chitachoz. Ami a politikai akaratot illeti, az uralkodó párt és az államelnök eléggé kétkulacsos politikát folytat. Nem lehet a végtelenségig titkolni a valóságot Gabriel Andreescu: – Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események a demokratikus folyamatok ellen irányultak, és vissza akarták helyezni jogaiba a szekuritátét, ami sikerült is. Sikerült feluszítani a multikulturalitás és a demokrácia eszméitől teljesen idegen románságot. Paradox módon pozitív következmény, hogy a magyar kisebbség éppen ezzel adott lökést a politikai és civil öntudat kifejlődésének. A marosvásárhelyi márciusi események után Románia Európa fekete báránya lett, amikor az európai integráció ideálja, amely 89 után logikusnak és természetesnek tűnt, a messzeségbe került. Az események idején és rögtön azokat követően "kialakultak azok az úgynevezett "öntudatos román körök", amelyek nem óhajtották a változást. Azóta megváltoztak a dolgok, az emberek rájöttek, hogy a román-magyar viszonyban az 1996-2000-es magyar kormányzati részvétel szinte egy második forradalmat jelentett. A márciusi eseményeket a román társadalom belső harcának tekintem, amelyek a káros hatások mellett pozitív következményekkel is jártak a román–magyar kapcsolatokban. Az igazság kiderítésének van esélye most, amikor a résztvevők elmondták, hogy őket behívták Vásárhelyre. Az ügyészség ezt bizonyítéknak kellene tekintse. Hogy ez nem történik meg, azt bizonyítja, hogy a politikai többség szintjén nincs akarat, hogy felderítsék az igazságot. Elég, ha a parlament összetételét nézzük. Mégis, azt hiszem, nem lehet a végtelenségig tagadni, titkolni a valóságot, a dolgok menete afelé halad, hogy fény derüljön az igazságra. Ehhez elég jó példa, hogy a szekuritáté dossziéiba ma már beletekinthetünk. Tehát optimista vagyok, tudom, hogy nem ma vagy holnap derül ki az igazság, de esély van, hogy legalább holnapután. Sok pénzre lenne szükség, nem csak szólamokra Smaranda Enache: – Sokat tárgyaltunk erről az elmúlt húsz év során. De azt hiszem, hogy most egy olyan történelmi pillanathoz jutottunk, amikor nyíltan beszélhetünk a márciusi eseményekről, az ellentétekről, de ugyanakkor arról is, hogy mindenek ellenére létezik egy közös múltunk, létezik egy közös jelenünk, és meg vagyok győződve, hogy lesz közös jövőnk is. A mindennapi életben sokat haladtunk előre. Az emberek képesek együttműködni és továbblépni. De fájdalmas számomra, hogy kialakultak a szélsőségek mind a románoknál, mind a magyaroknál. Ezeket a szélsőségeket nyugtalanítja, hogy a két nép, a két közösség Erdélyben meg tud békélni, és próbálnak szítani, próbálnak fiatalokat bevonni. Azt hiszem, olyan programokat és közös akciókat kellene létrehozni, amelyek kizárják a szélsőségek befolyását. Épp most zajlik Hévízen a román civil fórum, ahová bevonták az Új Jobboldalt és a Vatra Româneascat is. Ugyanakkor a marosvásárhelyi fáklyás tüntetésen is megjelent egypár magyar gárdás fiatalember, akikre egyáltalán nincs szükség ilyenkor, de amíg nem beszéljük ki ezeket a dolgokat, amíg a két kormány nem invesztál többet, több pénzt is abba, hogy a megbékélés létrejöjjön és tartós legyen, addig még lesznek problémák. A francia–német megbékélés modelljét még nem vettük át, mert a két kormány nagyon kevés pénzt fektetett abba a román–magyar ifjúsági irodába, amiről szó lett volna. A francia–német modell olyan volt, hogy több mint hatmillió fiatal utazott a két országba, és úgy jött létre húsz év alatt ez a megbékélés. Nálunk is nemcsak szólamokra, nemcsak rendezvényekre lenne szükség, hanem konkrét pénzre és politikai akaratra is, hogy zárjuk ki a szélsőségeket és egy tartós román–magyar megbékélést tudjunk létrehozni. Nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni Tőkés László: – A megrendülés és meghatódás érzése mellett nem lehet eltekinteni a politikai-jogi természetű valóságtól. Igazságot kell tenni, ki kell deríteni azt, megoldást kell találni jogi és politikai értelemben arra, ami egykor történt, nem lehet a fesztív megemlékezés ködébe burkolni, nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni, hanem megoldást kell találni például a román–magyar együttélésre, a vásárhelyi magyarság jelenére és jövőjére, a tovább élő kommunizmus változatos formában és alakban megjelenő kérdéseire és nehézségeire. A felhívásunk erre nagyon alkalmas volt, és az a demonstráció is, amely stílszerűen a húsz évvel ezelőtti tüntetésekre és ellentüntetésekre emlékeztetett, meghaladva azokat, mert azok az ellentét jegyében születtek. Adekvát módon kifejezte politikai szándékainkat: megbékélés, rendezés, megoldáskeresés. Szombaton a tudományosságra esett a hangsúly, románokkal–magyarokkal több oldalról, több szemszögből, minden fél meghallgatásával próbáltuk helyre tenni a dolgokat, itthon Európában, itthon Erdélyben. Otthont a hazában, mondtuk ezelőtt húsz évvel. Most ha Románia és Magyarország is Európában van, és itt vannak a magyarországiak és itt vannak a sokat szenvedett délvidékiek, a felvidékiek képviselői, akkor valóban legyünk otthon Európában és nemzetközi összefüggésben gondolkozzunk. A rendezés nem lehet partikuláris. Itt nem holmi egyedi esetről volt szó, a kommunizmus minden nyomorúsága öröksége, a nacionalizmus és a kettő kombinációjában a nacionálkommunizmus és a kommunista ideológiát felváltó sovén nacionalizmus minden gondjával-bajával szembe kell néznünk, ami Kárpát-medencei kérdés, európai kérdés. Ez Európa ügye, mert ha nem akarja importálni ezeket a nyomorúságokat a tagországokkal együtt, akkor ezeknek a végére kell járnunk. Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 23.Őszinte párbeszédet Székelyföld státusárólSzékelyföld státusának kérdését ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni – állapítja meg hétfői kommentárjában az Adevărul. A bukaresti napilap azzal kapcsolatosan közölt cikket, hogy a hétvégén Maroshévízen a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok magyarellenes gyűlésen vettek részt. Az eseménnyel kapcsolatban a lap kommentárt is közöl, amelynek szerzője figyelemre méltónak tartja, hogy az „ifjú titán” Ponta Vadim Tudor oldalán hangoztatta dörgedelmes véleményét, mintha megtanulta volna Ion Iliescu volt szociáldemokrata államfőtől, mikor és hogyan kell hasznot húzni a PRM vezetőjének személyéből. A kommentátor megállapítja: húsz esztendő telt el a véres marosvásárhelyi események óta, de a román és a magyar közösség továbbra is az egykori előítéletek foglya. Emlékeztet arra a sokszor hangoztatott legendára, miszerint a román nem kap kenyeret a boltban a magyarok által többségben lakott Székelyföldön. Ugyanakkor a székelyeket is hibáztatja, akik – mint írja – a hatóságokat inkább megszállóknak tekintik, semmint partnernek. A románok továbbra is gyanakodva nézik a magyarokat, utóbbiak viszont önkéntes elszigeteltségükben tetszelegnek, ami komplexusokat gerjeszt. Victor Ponta azt mondta a hétvégi nagygyűlésen, hogy „Székelyföld nem létezik” – emlékeztet a szerző, aki ezzel szemben azt vallja, hogy ez a régió nagyon is létezik, megvannak a maga sajátosságai, mint ahogy Moldvának, Máramarosnak vagy a Bánságnak is. „Megéri-e vajon veszni hagyni Románia európai modell szerinti közigazgatási reformját csak azért, mert képtelenek vagyunk méltányos státust adni Székelyföldnek?” – teszi fel a kérdést. Úgy véli: ezt a kérdést ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni. Ennek eredményeként mindkét fél engedne valamit álláspontjából – véli a szerző, aki szerint ez közös érdek lenne, azt szolgálná, hogy a székelyek és a románok egyaránt otthon érezzék magukat Székelyföldön. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. április 14.Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek FerenccelA román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. – Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt? – Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget. – A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire? – A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy. – Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték. – Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni. – Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket? – Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött. – De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is? – Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket. – Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez? – Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek. – Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés? – Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották. – Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal? – Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat. – Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt? – A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán. – Fegyverrel? – Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé. – Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont? – Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték. – Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban? – Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció. – Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium. – Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség. – Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására? – Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok. Gazda Árpád Krónika (Kolozsvár) 2010. április 16.Volt elnökök bírálják BăsescutIon Iliescu és Emil Constantinescu volt román államfők bírálták Traian Băsescu jelenlegi elnököt amiatt, hogy támogatja a parlamenti bejutási küszöbnek a jelenlegi öt százalékról tíz százalékra való emelését. Băsescu egy televíziós műsorban jelentette ki a héten, hogy egyetért a kétszeresére emelt bejutási küszöb bevezetésével. Iliescu és Constantinescu szerint ez az intézkedés az RMDSZ a bukaresti törvényhozói testületből való kizárását jelenti, ami ártana Románia és Magyarország viszonyának is. Constantinescu szerint az RMDSZ-nek a parlamentből való kizárása rombolná Románia kedvező külföldi megítélését, és nézeteltérést idézne elő Románia és az új magyar kormány között is. Constantinescu emlékeztetett arra, hogy az ő elnöki mandátumuk ideje alatt Románia modellértékűvé vált „az etnikumok közötti és a regionális egyetértés” szempontjából. Szerinte a román–magyar megbékélés kulcsa az volt, hogy lehetővé tették az RMDSZ számára a parlamenti képviseletet és a kormányzásban való részvételt. Constantinescu szerint Románia nem érett meg még a két párti parlamentre, Băsescu ugyanis az idézett interjúban két nagy politikai erő alkotta törvényhozói testület mellett tört lándzsát. Iliescu „furcsa ötletnek” nevezte Băsescu javaslatát. Szerinte az RMDSZ jelenléte a román politikai életben stabilizáló és egyensúlyteremtő tényező. Krónika (Kolozsvár) 2010. április 22.ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentésAz 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait. De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált. Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges. Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat. Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság. „Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak. Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott. Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett. Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak. A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről. A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól. A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt. A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket. Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg. Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte. Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek. A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották. Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása. A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat. Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására. A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg. A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött. Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg. A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta. Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk. Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei. A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette. A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás. Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére. Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben? A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze. Zahorán Csaba Transindex.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2026 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
